Angyalok és Démonok

Angyalok és Démonok

10. fejezet - Visszatérés

- Tudom, hogy nehéz - veregette meg a vállam Edward - De én már elmondtam, hogy a helyedben kit választanék. Innentől a te döntésed. Sok sikert!

- Köszönöm Edward - mormogtam, és elmosolyodtam. Felállt, elsétált az ajtóig, és megfordult.

- És Becca! Ma vissza kellene jönnöd hozzánk a... cuccodért - huncut mosolyt varázsolt az arcára, amit nem tudtam hova tenni.

Bólintottam, és intettem neki. Kiment az ajtón, magamra hagyva a gondolataimmal.

Vegyük át mégegyszer - elmélkedtem - Jacob. Emmett. Jacob? Emmett! Jacob! A francba is... Ha jobban átgondolom... Percenként eszembe jutott Jake forró ölelése, és éreztem, ahogyan a szíve dobog. Mintha hallottam volna, ahogy puha talpát a földhöz érinti, s engem szólongat.

A telefonom csörgött, én pedig ösztönösen utána nyúltam. Felvettem.

- Alice?

- Emmett - javított ki Emmett.

- Kérlek Emmett - nyögtem fájdalmasan - Ne! Hagyj gondolkozni!

- Csak annyit akarok mondani, hogy szeretlek. Akkor is, ha te már nem.

- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek. Teljes szívemből imádlak Emmett.

- Akkor mire az idő? Miért hagyod hogy szenvedjek?

- Megígérem, hogy megmagyará...

- Rose?! - kiáltotta Emmett. Rosalie? Dehát ő... meghalt. Vagy nem? - Becca, ide kell jönnöd! Azonnal! Várj, Edwarddal gyere! Most!

- Mi történt? - kérdeztem értetlenül.

- Gyere már! - és lecsapta a kagylót. Oké, ha minden igaz, Edward hallja a gondolataim és elvisz Emmetthez.

Edward! - gondoltam, mire beléptek az ajtón. Bella Edward karjaiban ült, és felém intett.

- Gyere Becca - mondta Edward - Ülj fel a hátamra! Sietnünk kell!

Az arcán meglepett mosoly. Rosalie... visszatért?!

Felmásztam Edward hátára, majd kiugrott az ablakon. A szelet megcsúfolóan gyorsan haladtunk. Pár percen belül ott is voltunk a Cullen háznál.

Edward valósággal ledobott a hátáról, annyira sietett a nappaliban ácsorgó szőke szépséghez.

- Rosalie! - kiáltozták izgatottan. Emmett utat tört a tömegben, és felém terelte Rosaliet.

- Ő itt Becca - kacagta szégyenlősen - A... barátnőm.

- Szia - nyújtott kezet megigéző mosollyal a szőkeség.

- Őőő... szia! - dadogtam - Te vagy a híres-neves Rosalie, akiről már olyan sokat hallottam? - kacagtam könnyedén.

- Igen, én... - vigyorgott a szépség, kivillantva hihetetlenül fehér, hibátlan fogsorát - Hires-neves? Mennyit beszéltél rólam, Emmett?

Emmett feszült mosollyal vakarta meg a feje búbját, a jelek szerint halálra - ahogy Edward mondta, a szó szoros értelmében halálra - ölelte volna csodálatos módon visszaszerzett barátnőjét, de nem akart megbántani. Milyen édes - gondoltam gőgősen. Egy kicsit fájt, ahogy vágyakózó pillantásokat vetett a szőke szépségkirálynőre, de megértettem. Tudomásul vettem, hogy még mindig szereti, bizonyára jobban, mint amennyire engem valaha tudna. Ebbe már beletörődtem, mikor először említette a nevét. Az a fájdalom, az a kétségbeesett vágy, hogy elfelejthesse a múltat, ahogy kimondta Rose nevét. Ha jobban meggondolom, abban a helyzetben az első lánnyal leált, aki elfeledhette vele a szépségkirálynőjét. De ez még nekem sem sikerült.

- Örülök, hogy megismerhettelek - vigyorgott tovább a hercegnő. Túl könnyedén ment azt hazudnom, hogy nem fáj a szívem egy olyan fiúért, akinek sosem lehettem az igazi. Visszamosolyogtam Rosalie-ra.

- Nem, én örülök. Istenem, úgy érzem magam, mintha egy hírességgel találkoztam volna! Téged itt mindenki istenít, Rose - Arcára kiült a szerénység és a szégyen keveréke. Szerénykedett, mert úgy tűnt, nem szereti, ha ezt a kifejezést használják. És szégyellte magát, mert érezte a hangomban a csalódást.

- Nem istenít senki - szögezte le végül - Csak hiányoztam a családomnak. Ennyi az egész.

- Tényleg - szólt közbe Emmett - Merre voltál eddig? És miért nem jöttél előbb, Rose?

Rosalie habozott. Kapkodta a levegőt, és sok apró kört írt le a kezeivel a mellkasa előtt.

- Hát... az az igazság... hogy ha úgy vesszük, már meghaltam egyszer. Tudtátok, hova kerülnek a halott vámpírok? - Hirtelen mindenki körénk gyűlt, feszült figyelemmel hallgattuk Rosalie-t.

- Eddig még egyikünk sem tapasztalt hasonlót, Rosalie kedves - csiripelte Esme - Hová kerülnek?

- Carlisle, nem kárhozhatunk el - jegyezte meg fogadott apjának - Viszont menybe sem kerülhetünk. Van egy zug, ami közel van ugyan a pokolhoz, de nem az. Oda jut az összes halott vámpír.

- Dehát... - értetlenkedett Edward - Akkor te hogy jutottál vissza?

- Volt ott egy fiú - Rose a távolba meredt, úgy próbálta előkotorni az emlékeit. - Furcsa, mert nem emlékszem rá tisztán. Mintha emberi élmény lenne. Eltakarja egy fátyolfelhő. De azért a nagy részére emlékszem. Szóval, azt hiszem, Jay volt a neve. Az ő dolga kideríteni, hogy melyik vámpírnak milyen a családja, a baráti köre, egyáltalán ő maga jó-e vagy gonosz. Nos, engem mint látjátok, jónak ítélt - nevette - És a jó vámpírok, akik olyan életet folytatnak, mint mi, külön kerülnek az embervért ivó vámpíroktól. Jay beszélt a nagyfőnökkel a nevemben, hogy nekem még muszáj élnem, és ilyesmik, nem emlékszem pontosan az okára. Szóval, ezen rejtélyes okból kifolyólag megengedték, hogy visszatérjek hozzátok.

- Ez csodálatos! - jelentette ki Carlisle ámuldozva. Alice a háttérben mosolygott. Persze, ő ezt már régen tudta.

- Örülök - Emmett megköszörülte a torkát - Mármint örülünk, hogy visszatértél, Rosalie. Becca, beszélhetnénk?

A hirtelen témaváltás nem volt az erősségem, de bólintottam. A hátára kapott, és kiviharzott az ajtón, be az erdőbe. Vajon miről akar beszélni?

- Becca... Rosalie és én... - dadogta, miután letett, kilóméterekre a fehér, kishíján üvegháztól.

- ... Még mindig szeretitek egymást - szakítottam félbe mosolyogva.

- Én... én... - Mély sóhaj. - Úgy sajnálom, Becca! Tényleg szeretlek. Teljes szívemből. De...

- De Rose az, akit neked szántak - fejeztem be a mondatot helyette. Közelebb lépett, de én elhúzódtam és a szemébe néztem. - Tudod, még mindig nem szeretek harmadik kerék lenni, és különben sem akarok közétek állni. Amúgy, már eldöntöttem, mielőtt idejöttem, hogy Jacobot választom, szóval Rosalie megjelenése csak gyengíti a bűntudatomat, amiért nem téged akarlak... de így mindenkinek jobb. Te is megkapod amit akartál, én is, Rosalie is és Jacob is. Mindenki boldog, nem? - könnyedén felnevettem. Ezúttal teljesen őszinte voltam.

- Örülök, ha így gondolod - simított végig a karomon. Meglepett, hogy most nem kezd bizseregni a bőröm, ahol hozzám ért. Két hatalmas kezét a mellkasom köré fonta, én pedig viszonoztam az ölelését.

- Barátok? - kérdeztem miután elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.

- Barátok! - kacagta öblös hangján. A feszültség, ami eddig kínozta, úgy szállt el, mintha elfújták volna.

- Becca! - kiáltott ki Rose a konyhából - Mit kérsz inni?

- Cola-t! - kiabáltam vissza az ajtóból. Elővettem a telefonom, előkerestem Jacob számát, és tárcsáztam. Három csengés után felvették.

- Haló, Black lakás! - hadarta Billy.

- Szia Billy - vigyorogtam - Becca vagyok. Jacob ott van?

- Járőrözik.

- Ó... és mikor megy haza? - legörbült a szám. Hol lehet a szerelmem?

- Sajnos nem tudom. Bocsánat, Becca - motyogta Billy rekedtes hangján.

- Nem a te hibád... - húztam el a szám - Akkor... köszönöm. Szia!

- Nincsmit. Szervusz!

Kinyomtam a telefont, mire Rose meghozta a cola-mat. Óvatosan a kezembe adta, és néhány kerti bútor felé húzott. Méregdrága faszékek sorakodtak egy apró asztalka körül. Leültem az egyikre.

- Mesélj - húzta minél közelebb a székét az ici-pici asztalkához - Mi a helyzet Emmettel?

- Ne add az ártatlant, Rosalie - forgattam meg a szemem - Alice és Edward mindent elmondtak, igaz?

- Nem tettetek semmit! - egyenesedett fel - Edward erősködött, hogy ez a ti ügyetek, Alice-nek meg nem engedte elmondani. Naa, kérlek, meséld el, mi van köztetek! - nem vont kérdőre, inkább csak őszinte és kiolthatatlan kíváncsisággal figyelt felém.

- Ah - sóhajtottam fel - Oké. Emmett és én... igazából eggyütt voltunk.

- Voltatok? - kerekedtek el folyékonyarany szemei - Ugye nem...

- Nem - válaszoltam mosolyogva.

- De igen! Jézusom, te miattam hagytad ott! Vagy fordítva, nem tudom... Becca, én úgy sajnálom! - szabadkozott, és megfogta a vállam. Elnevettem magam és a kezére tettem a tenyerem.

- Nem a te hibád, Rose. Csak látom, mennyire szeretitek egymást. Különben meg, találtam jobbat is - kacsintottam rá, mire ő csípőre tette a karjait.

- Ki kérem magamnak - mondta, alig bírva visszatartani a nevetést - Nála tökéletesebb lényt nem találsz ezen a sivár kis bolygón!

- Tökéletesebbet tényleg nem - feleltem - De emberibbet annál inkább. Ő a legemberibb vérfarkas a te "sivár kis bolygódon"!

- Vérfarkas? - olvadt le a mosoly kőarcáról - Te egy vérfarkasba vagy szerelmes?!

- Igen - mondtam határozottan - Miért nem szereti egyikőtök sem őket?! Miért baj, ha ők is a barátaim?!

- Becca - sóhajtott Rosalie - Ők az ellenségeink. Van egy szerződés, miszerint egyikünk sem ölhet embert - és ebbe az átváltoztatás is beleszámít - különben a másik csapat fel van hatalmazva a támadásra. Ó, és ha valamelyikünk átlépi a határt, abból hasonló háború következhet.

- Ez még nem indok arra, hogy utáljátok őket - makacskodtam.

- Nem, tényleg nem, de nem kötelességünk az sem, hogy szeressük őket.

- Ez szörnyű. Pedig én annyira szeretlek titeket! Vérfarkasokat és vámpírokat egyben! Pocsék érzés, mikor a szeretteid utálják egymást - nyivákoltam. Eltűrtem egy kósza hajtincset az arcomból.

- De térjünk inkább vissza rád és Emmettre. Akkor most...? - húzódott megint közelebb.

- Barátok vagyunk - mosolyodtam el újra.

- Akkor nem bánod ha... megcsókolom, igaz? - kérdezte szégyenlősen. Felkacagtam.

- Csak nyugodtan - nevettem - Esküszöm, hogy csak örülni fogok neki, hogy boldogok vagytok.

Olyan gyorsan pattant fel az izgalomtól, hogy csak egy elmosódott foltot láttam belőle. Mire észbe kaptam, ő már a lakásban volt. Gyorsan - mármint emberi mércén mérve gyorsan - felálltam, és utána rohantam. Félúton az ajtó felé eszembejutott, milyen illetlenség lenne őket zavarni, de a lábaimnak nem tudtam parancsolni. Megszakítás nélkül szaladtak tovább. Megálltam a bejáratnál, nem léptem előrébb, bár tudtam, hogy érzik a szagom. Bekukucskáltam, és Emmett széles hátába ütközött a tekintetem, amit most Rose ölelt. Rosalie mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy miattam, vagy mert újra megcsókolhatja a szerelmét. Egy kicsit féltékeny voltam, de nem is számítottam másra. Erősen gondoltam Jacobra, hogy valahol rám vár. Megfordultam, és elindultam az erdőbe.

- Jacob! - szólítottam nagyjából huszadszorra. Nem válaszra számítottam, hanem egy hatalmas, vörösesbarna farkasra, mégis válasz jött.

- Becca? - kérdezte egy félénk hang. Nem Jacobé volt.

- Quil? - kérdeztem vissza. Előttem Quil állt, széles vigyorral az arcán, mesztelenül. - Öhh... hol a ruhád? - fordultam el fülig pirulva.

- Ó - pirult ki ő is - Sajnálom. Maradj itt, mindjárt jövök - motyogta. Egy öblös nevetést hallottam, majd előjött a farkasom, és egy nadrágot hajított Quil felé. Elkapta, és berohant a fák közé.

- Jacob! - kiáltottam boldogan, és a karjaiba vetettem magam. Erősen magához szorított, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Szia szerelmem! - suttogta a fülembe. Meleg érintésétől megborzongtam.

- Jake... - kezdtem bizonytalanul - Van egy jó hírem.

- Imádom a jó híreket - kacagta - Halljuk.

- Szóval... Azt hiszem, szerelmes vagyok egy vérfarkasba. Nem, tudom, hogy szeretem. Emlékszel a vámpírra? Hát, Carmen George-ot választotta - vigyorogtam.

- Tényleg? - nézett rám meglepetten. A szemében a vidámság égett kiolthatatlan lánggal.

- Hát szoktam én hazudni? - forgattam meg a szemem nevetve, és megcsókoltam. Ekkor Quil sandított ki egy fenyő mögül, de nem figyeltem rá. Úgy hiányzott már ez a csók, mintha ezer éve nem éreztem volna. Elhúzódott, én pedig forró mellkasára hajtottam a fejem.

- Hiányoztál - mondta édesen - Ne menj el többé!

- Soha többé - ígértem meg.

Örökre ott akartam állni, a karjaiban maradni, amíg világ a világ, de persze nem tehettem. Kézen fogott, és a hátára kapott.

- Hé - tiltakoztam kacagva - Tudok járni, Jake!

- Becca - sóhajtotta - Inkább ne ficeregj.

- Hová megyünk?

- Hozzátok.

- Tessék?! - kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.

- Hozzátok - ismételte meg vigyorogva, és futni kezdett.

- Jacob, nem biztos, hogy ez a legjobb, amit most tehetünk... - húztam el előtte a mézes madzagot.

- Van jobb ötleted is? - kérdezte hitetlenkedve.

- Történetesen tudok egy helyet... - fűzögettem, mire megállt és lekapott a hátáról.

- Hol? - tudakolta megszakíthatatlan mosollyal. Megcsókoltam, amin egy kicsit meglepődött, de ugyanolyan jól csókolt vissza, mint az előbb.

- Hát - kezdtem miután befejeztük - Bellevue-ban.

- A menetrend a következő - fogott kézen, és sétálva elindultunk - Te megmutatod, hol van az a bizonyos hely, én pedig... - itt olyan szélesen elmosolyodott, hogy azt hittem, szétfeszülnek az ajkai.

- Induljunk! - siettettem - Gyerünk Jake!

- Fussunk?

- Kérleeek - vettem elő a kiskutyaszemeimet.

- Oké - sóhajtott, és a hátára kapott.

Megálltunk náluk, hogy átváltozhasson, és bepakoltunk némi kaját meg egy-két pokrócot, úgy mentünk tovább, egészen Bellevue-ig. Ott kissebb-nagyobb erőfeszítések árán feljutottunk a hegyre, ahol Nickel aludtunk még anno. Kipakoltunk, majd Jacob elindult tűzifáért.

- Becca - mondta, mielőtt elindult - Nagyon vigyázz magadra. Kérlek, ne kerülj bajba. 20 perc múlva itt vagyok - nyomott egy csókot a számra.

- Megpróbálok nem bajba keveredni - nevettem, de már nem volt ott. Mélyet sóhajtottam, és megállapítottam, hogy sötétedik. Eddig észre sem vettem, annyira el voltam foglalva Jacobbal. Jól döntöttem, mikor őt választottam. Életem végéig boldoggá tehet.

Akkor persze még nem gondoltam, milyen hamar eljön majd az "életem vége".

Megcsörrent a telefonom, mire én egy gigantikusat ugrottam ijedtemben. Ügyetlenül előkotortam a rezgő készüléket a zsebemből, majd megnyomtam a zöld telefont ábrázoló gombot.

- Háló - szóltam bele.

- Becca! - kacagta Rosalie - Hol vagy már? Küldtem SMS-t, hogy bulit szerveztem neked. Nem olvastad?

- Szia Rose - mosolyodtam el - Bellevue-ban vagyok. Buli? Nem jött meg az SMS. Rosalie, most nem tudok...

- Gyere ide azonnal! - sziszegte vészjóslón - Ma van a megismerkedésünk napja, és lefogadom, hogy nem akarod kihagyni a bulit. Vagy én menjek el érted?

- Rose - kétségbeesetten kutattam az agyamban egy ésszerű kifogásért. Végül az igazság mellett döntöttem. - Nem mehetek el. Holnap este ugyan olyan jót tudunk majd bulizni. Küldj haza mindenkit, mielőtt megérkeznének! Jacobbal maradok ma éjjel.

- Ezt még nagyon megkeserülöd, Rebecca Beller! - viccelődött. Úgy hangzott, mintha részeg lenne, bár tudtam, hogy a véren kívül nem iszik meg senmmit.

Sziasztok!

Mint azt már olyan sokszor közöltem veletek, nagyon örülök a rengeteg kommentnek, ami érkezik. Mostanában viszont úgy érzem, sokkal gyorsabban készültek a fejezetek, mint általában szoktak, mégsem jött komment a 8. és a 9. fejezetre. :// Örülök minden szónak, amit a fejezetek vagy akár az ilyen kiugró szövegekre küldtök, tényleg, és azt is bizton állíthatom, hogy nekem vannak a legjobb olvasóim a világon. :DD Szóval, a lényeg az, hogy mostantól minimum 2 komment szükséges ahhoz, hogy a következő fejezetet olvashassátok - természetesen a kettőbe nem számít bele az én visszajelzésem. :) Ó, és még valami. Ha valami nem tetszik, nem értetek valamit, esetleg csak egy barátra vágytok, nyugodtan írjatok az anitu33@citromail.hu címre, 1000% hogy válaszolni fogok!! :D

Köszi 20000-redszer is a megértéseteket: Ancsy

Angyalok és Démonok

9. fejezet - Kételyek

Miután Emily, Jake, Jared, Quil és én délután háromig beszélgettünk, a telefonom intenzív csörgésbe kezdett. A kijelzőn Emmett neve díszelgett.

- Ezt fel kell vennem - pirultam el - Elnézést! - és kiviharoztam az ajtón.

- Becca, várj! - kiáltott utánam Jacob.

- Emmett, én úgy sajnálom! - mentegetőztem köszönés nélkül - Kimentem a ház elé, és találkoztam egy vérfarkassal, aki...

- Egy mivel?! - Körülbelül három percem maradt, mielőtt élőben beszéljük meg a dolgot.

- Jacobnak hívják. Nick keresett, ezért idehozott a... barátja házába. Kérlek Emmett, nyugodj meg! Nem az ő hibája! - Jobbnak láttam, ha nem beszélek a közöttünk elcsattant csókról.

- Becca? - suttogta a hátam mögül Jake - Tudom, hogy elrontottam már az elején, de...

- Becca! - üvöltötte Emmett a telefonba - Azonnal gyere vissza!

- Nem vagyok a tulajdonod! Még mindig oda megyek, ahová akarok! - ordítottam dühtől fortyogva, majd lecsaptam a telefont. Majdnem ugyanabban a pillanatban tört rám az intenzív zokogás. Jacob odalépett, és erős karjait gyengéden a mellkasom köré fonta. A fejemet a vállára hajtottam, úgy sírtam ki magamból minden fájdalmamat, amit Emmett bíráskodása és az én reakcióm okozott. Forró teste meleget sugárzott felém, amitől egy cseppet megnyugodtam.

- Csss, semmi baj - simogatta a hátam a farkas - Maradj itt, rendben? Ne menj vissza a vérszívókhoz.

- Re-rendban - szipogtam széles vállába, és erősebben öleltem.

- Szóval - kezdte Jacob, miután bemutatott az apjának - Két ágy van, és ebből egy apámé - elvigyorodott - Vagyis egy ágy van, az én szobámban. Történetesen elférünk benne ketten... De ha akarod, alhatok a földön is.

Nem akartam megfosztani Jake-t puha ágya kényelmétől, viszont nekem sem fűlött a fogam a földön alváshoz. Rábólintottam, hogy együtt aludjunk - de ezt nem mondtam ki ilyen nyíltan. Inkább azt hajtogattam, hogy egyikünk sem alszik a földön. Baromnak éreztem magam, amiért Emmett helyett Jacob ágyában alszom. De amellett örültem is, mert nagyon mérges voltam az angyalomra. Nem vagyok senkinek a tulajdona! Nem vagyok egy tárgy, amit egyik kézből a másikba lehet adni! A bosszúvágy erősebbnek bizonyult a bűntudatnál.

Mikor leszállt az éjjel, s fekete kabátját az égre terítette, feljött a hold is. Gyönyörű, ezüst szikrái a lefekvésidő eljöttét híresztelték szerte a világon. Jacob is észrevette ezeket a jeleket, s kérdőn tekintett le rám.

- Biztos vagy benne? Biztos nem lenne jobb, ha a földön aludnék?

- Ne! - ráztam meg a fejem - Vagyis... nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad a saját házadban. Jó lesz így, Jacob.

Megvonta a vállát, és bebújt a pihe-puha ágyba. Húztam az időt, pedig már eluralkodott rajtam a fáradtság. Tizenegy órakor úgy döntöttem, nem bírom tovább, a már alvó Jacob mellé feküdtem. Az arcom felé volt, így éreztem lehelletének finom illatát, és a testéből áradó melegséget, ami segített elaludnom.

Körülbelül hajnali fél egy lehetett, amikor Jacob szólongatására ébredtem. Nem zavart, hiszen két napot alvással töltöttem, de azért jól esett volna még három-négy óra szunyókálás. Kinyitottam a szemeim, és észrevettem, hogy Jacob izmos, meleg mellkasához bújva, egyik lábam a bokája köré fonva szenderegtem. Elhúzódtam tőle, amitől rögtön átjárt a szoba hűvöse.

- Sajnálom - motyogtam álomittasan.

- Ne - suttogta Jake ugyanolyan fáradtan - Ne menj el!

Elmosolyodtam, és visszafészkeltem magam az ölébe.

- Becca...

- Igen? - kérdeztem szórakozottan.

- Jobb velem aludni, mint Emmettel? - kérdezte, erősen kiemelve az aludni szót. Valahogy sejtettem, miért.

- Hmmm... - szimatoltam be finom, nyári szellő illatát - Igen - nyögtem túl őszintén, mire elvigyorodott.

- Talán mert én is alszom. Becca, ő olyan dolgoktól foszt meg, ami kijárna egy lánynak. Én mindezt meg tudom adni - jobb kezemet dobogó szívére helyezte - Érzed ezt? Dobog a szívem. Neki nincs szíve, ha jól sejtem. Vagy legalábbis nem dobog.

Az arcomra kiült a kétségbeesés. Négy fiú. Négyből egy van, akit az igazinak tekintek. Legalábbis, a mai éjszakáig így volt...

- Jacob - suttogtam - Miért nem jöttél előbb? Miért nem veled találkoztam legelőször? - Mély sóhaj. - Szeretni akarlak. Akkor is, ha csak egy napja ismerlek. De Emmettet is szeretem. Érdekes... utoljára az általános iskolában éreztem azt, hogy több ember tetszik. Kár, hogy itt nem tetszésről van szó. Ha olyan könnyű lenne lepasszolni három felesleges fiút, mint ott, szárnyalnék a boldogságtól. Kettőt így is könnyű, mármint az én részemről. Nick és Steven... barátok.

Forróságtól izzó kezét az arcomra tette.

- Miért szeretitek ennyire azokat a rohadt vérszívókat? - kérdezte ingerülten - Itt vagyok én... Az igazit várom, de ő egy vámpírt szeret.

- Ezzel Bellára célzol, igaz? - kérdeztem bizonytalanul.

- Nem kifejezettten - mosolyodott el.

- Azt a bizonyos igazit... nevezzük mondjuk Carmennek. Szóval, ha Carmen nem tudja, hogy szereti-e azt a bizonyos vámpírt, mert találkozott egy vérfarkassal, akit... hmm... ugyanannyira szeret, mint a vámpírt, akkor mi van? - kérdeztem, és még közelebb húzodtam telt ajkaihoz.

- Hogy mi van akkor? - nevette - Bonyodalom. Életveszély a vérfarkas számára. Akit nevezzünk mondjuk... George-nak. És akkor mi van, ha George is beleszeretett Carmenbe? Ha úgy érzi, nem tudna már mást szeretni ezen a világon?

- Akkor? Akkor valószínűleg mindkettőjüknek annyi - motyogtam, és megcsókoltam.

Percegik csak csókolóztunk, csókolóztunk és csókolóztunk, miközben és egy idiótának éreztem magam. A szerelmem otthon vár, én meg itt csókolózok egy másik fiúval. Eltoltam magamtól Jacobot.

- Sajnálom - nyögtem - De...

- De? - kérdezte, felvonta egyik szemöldökét, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

- Jake, én... pocsékul érzem magam. Emmett otthon vár...

- Otthon? - szakított félbe - Becca, az nem a te otthonod! Az egy vámpírtanya!

Erősen magához szorított, és motyogott valamit a bajsza alatt, amit nem értettem.

- Aludnunk kéne - sóhajtottam.

- Nem vagyok álmos. Ez az éjszaka csak az enyém. Most az enyém vagy, és egyetlen vérszívó sem vehet el tőlem.

- Mi olyan vonzó bennem? - motyogtam, inkább csak magamnak - Chikagoban senki nem nézett rám úgy, mint ti. A fiúk a barátaim voltak. De itt... - Jacob egyenletes horkolására elmosolyodtam, és abbahagytam a beszédet. Lecsuktam a szemem, és igyekeztem nem gondolni semmire, ami sikeresen merített álomba.

Furcsa álmom volt. Én és Jacob, az erdőben. A találkozásunkat álmodtam meg mégegyszer. De valahogy nem ugyanaz volt, mint élőben. Jacob emberalakban lépett elő az erdőből, felkapott, és ott volt a csókolózós jelenet... De nem futott velem az erdőbe. A ház előtt álltunk, és vártunk. Ott esett le, hogy álmodom. Aztán eszembe jutott, hogy álmomban mindent megtehetek, ami eszembe jut, a lézerlövéstől a szupergyorsaságig. Emmett épp ebben a pillanatban lépett ki a házból, és Jacobnak rontott. Én közéjük ugrottam, de fogalmam sem volt, kit védjek.

- Becca, ébredj! - suttogta Jacob, és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.

- Ébren vagyok - motyogtam, majd közelebb húzódtam hozzá. A telefonom ismét gyors csörgésbe kezdett, és már a kijelzőmet sem kellett megnéznem ahhoz, hogy tudjam, Emmett az.

- Becca, könyörgök, gyere haza! - kért Alice.

- Alice? - kérdeztem meglepetten.

- Nem látom a vérfarkasok jövőjét, és ha velük vagy, a te jövőd is összemosódik! - magyarázta kétségbeesetten. Jacob felült, átfogta a vállam, és elvette a telefont.

- Alice, te nem vagy olyan, mint ők - fűzögette - Hagyd Beccát! Majd hazamegy, ha kedve tartja. Annak a seggfejnek meg mondd meg, hogy ha Beccát akarja, meg kell szegnie a szerződést, akkor viszont jogunk van hozzá, hogy támadjunk. És ne aggódj, megtesszük - búgta.

Alice felhorkant, és hosszú szitokáradatot zúdított Jacobra.

Én csak mosolyogtam. Mennyi csúnyaság kifér egy ilyen apró szájon! Jacob megforgatta a szemét, és lecsapta a telefont.

- Korán van még - húzott vissza a párnára - Aludj még, szerelmem.

Ez a három szó törte meg a jeget. Ki is mondja ezt nekem minden reggel? Nem Jacob, az biztos. Eszembe villantak a csodás reggelek, melyeket az angyalommal töltöttem. Az összes csók, amit tőle kaptam. Ha úgy vesszük, lepergett előttem az életem, mert amíg nem ismertem, nem éltem.

Kitört belőlem a zokogás. Sírtam, mert tudtam, hogy könnyűvérű vagyok. A sírás pedig csak erősebbé tette a feltevést: gyenge vagyok. Csak sírtam, sírtam és sírtam, és legszívesebben meghaltam volna. De, mivel a halál sosem időben jön, természetesen ugyanolyan voltam, mint két perce.

Jacob aggodalmas pillantást vetett rám.

- Mi a baj? - kérdezte - Rosszat mondtam?

- Nem - nyögtem két sírógörcs között - Nem a te hibád.

- Csss - simogatta meg az arcom - Minden rendben lesz, megígérem.

Hinni akartam neki, de persze nem tettem. Abban a helyzetben azt sem hittem volna el Emmetten kívül senkinek, hogy az ég kék. Jacob kétségbeesett tekintete arra késztetett, hogy megnyugodjak, ezért mély levegőt vettem. Aztán mégegyszer, mégegyszer és mégegyszer. Amint elálltak a könnyeim - legalábbis annyira, hogy beszélni tudjak - elmagyaráztam neki, hogy miért sírok.

- Olyan könnyűvérű vagyok! - szipogtam - Becsaptalak mindegyikőtöket. Azt hazudtam, hogy kelletek, aztán eldobtalak titeket, mint egy használt rongyot! Ember az ilyen, mint én Jacob? - bömböltem.

- Ne ostorozd magad - nyugtatott, és átölelt - Emmett ítélkezett feletted. Azt hiszi, birtokolhat. Nick úgy ragad rád, mint egy pióca. Steven... róla nem tudok semmit mondani, de biztos vagyok benne, hogy nem hitetted el vele, hogy szereted. Engem ha akarnál sem tudnál becsapni. De tudom hogy nem akarsz, és ez a lényeg.

Jól estek a szavai. Tényleg. És szerettem volna hinni neki, de persze nem tettem. Kibontakoztam az öleléséből, felpattantam, és az ajtóhoz sétáltam.

- Azt mondtad, nem vagyok fogoly. Akkor elmehetek, igaz?

- Azt nem mondtam, hogy nem próbállak meg visszatartani - mondta, majd utánam ered. Két karját a falnak támasztotta, így kerített be. Közeledett, és megcsókolt. Nem csókoltam vissza, de udvariasan kivártam, amíg befejezi. Mikor megtörtént, belenéztem abba a csokoládébarna, megigéző szempárba, és láttam benne a szenvedést. Az ugyan titkolt, mélyen elnyomott szenvedést, de azért erős és fájdalmas szenvedést. Elgondolkodtam. Biztos vissza akarok menni Emmetthez? Újabb fájdalmat okozni Jacobnak? De Emmett is elveszítette már élete szerelmét. Nehéz döntés volt. Ha Jacobot választom, Emmett érzi át újra a veszteség fájdalmát. Ha Emmettet, Jacobot hagyom cserben. Mit tegyek?!

- Idő kell - hadartam idegesen - Át kell gondolnom a dolgokat, Jake. Megígérem, hogy visszajövök - Az ajkaira leheltem egy gyors búcsúcsókot, és kirohantam az ajtón. Odaköszöntem Billynek, és már kint is voltam a borús ég alatt. Csak szaladtam, ahogy bírtam, vártam, hogy utat engedhessek a maradék könnynek. Természetesen tudtam, hogy amint átlépem a határt, Alice látni fogja, hogy jövök. Oké, gondoltam, valahogy úgyis sikerül gondolkodnom. Ha mást nem, leülök egy fa alá, de egészen biztos, hogy gondolkodnom kell.

Valószínűleg átléphettem a határt, mert a telefonom ismét csörögni kezdett. egálltam és felvettem.

- Háló? - szóltam bele, Emmett neve már nem adott nekem túl sok információt arról, ki van a vonal tulsó végén.

- Alice vagyok - csilingelte kimondatlan kérdésemre Alice.

- Alice, én... - ennyire futotta a maradék önuralmamból. Kiszakadt belőlem az az utolsó könnyáradat.

- Emmett fél perc múlva ott lesz - figyelmeztetett - Ne aggódj!

Igyekeztem elfojtani a könnyeim. Ahogy Alice megjósolta, Emmett fél percen belül a derekamat ölelve nyomott egy puszit a nyakamra.

- Úgy sajnálom, szerelmem - suttogta a fülembe - Nem akartam... és... én... Ezentúl nem kell engedélyt kérned semmire, esküszöm. Oda mész és azzal, akivel akarsz. Csak... féltelek, Becca. Te vagy az életem. Nem tehetek róla, hogy nem akarom, hogy bajod essen. De könyörgök, ne tedd ezt velem többé!

Megfordultam kőkemény karjaiban, és a karjaiba borultam.

- Az én hibám! Az egész az én hibám! Ilyen kis dolgon kiakadni... egyszerűen hülyeség volt. Az, hogy Jacobnál maradtam éjszakára... - az "életem legnagyobb baklövése" kifejezés nem illett oda. Szeretem Jacobot. Akkor is, ha Emmettet szeretem. - Hagyjuk is. Nem érdekes. Emmett... muszáj gondolkodnom. Időre van szükségem. Hagyjatok levegőhöz jutni, könyörgöm!

- Ez miatta van, igaz? - Elengedett. - Ő beszélte tele a fejedet!

- Nem! - kiáltottam - Ő nem tehet semmiről! Emmett... ez az én döntésem. Most hazamegyek. Kérlek, ne gyere utánam - megcsókoltam, és tovább futottam.

- Hova ez a nagy sietség, kisasszony? És hol a gipszed? És nem Cullenéknél kéne lenned? - zúdította rám apa a kérdésözönét. Semmi kedvem nem volt válaszolgatni, de nem hagyott más választást.

- A szobámba igyekszem... Őszintén szólva fogalmam sincs, hol lehet, de a lábam nem fáj. De, ott kéne lennem, de hazajöttem gondolkodni - motyogtam unottságot színlelve. Úgy tűnik, bevette.

- Ó... akkor menj csak, kicsim - nyomott egy csókot a homlokomra, utat engedve az emelet felé. Felszaladtam, be a szobámba, és az ágyamra borultam. Oké - gondoltam - nem olyan nagy ördöngősség eldönteni, kit akarok szeretni életem végéig. Szóval, vagy Emmett, a tökéletes vámpír, a mókamester, akivel az idők végezetéig fiatal maradhatok, vagy Jacob, a legemberibb vérfarkas a világon, a romantikus, akivel teljes életem lehet... A francba is, miért ilyen nehéz döntenem?!

Kopp-kopp. Valaki kopogtat az ajtón.

- Szabad! - kiáltottam a takaróba.

- Becca - suttogta Edward - Segíthetek?

Eszembe villant a beszélgetés, mielőtt Joe megtámadt. Olvas a gondolataimban.

- Hogyne... - motyogtam, még mindig a takaróba.

- Jacob rengeteget szenvedett. Valószínűleg miattam, mert Bella engem választott helyette - becsukta az ajtót, és leült az ágyra - Emmett viszont Rose miatt szenvedett sokat. Tényleg nagy dilemma, kit válassz. Én a helyedben Jacobot választanám. Tudom, hogy Emmett belehalna - a szó szoros értelmében persze -, ha elhagynád, de Jacobbal teljes életed lehet. Ő mindent megadhat, amire szükséged van. Védelmet, szerelmet, életet, akár még gyerekeket is.

Felültem, és ezegyszer bátyámként néztem rá.

- Edward... de mi van akkor, ha Emmettet is szeretem? Ha Jacobot egy napja ismerem csak? Olyan nehéz...

Sziasztok!

Van egy könyv - természetesen vörös pöttyös. A címe Mentsük meg Júliát! , és Suzanne Selfors írta, és engem elvarázsolt. :D Leírom nektek a fülszöveget és, hogy mi a saját véleményem róla.

Két Júlia, egyformán kétségbeesve...

Kaland, szerep, szerelem a Broadwayn és Veronában.

A tizenhét éves Mimi Wallingfodnak olyan élete van, amiről a legtöbb lány csak álmodhat: főszerepet játszik a családja színházában a Broadwayn a Rómeó és Júliában. Ám a színészkedés nem az álma. Mimi azért küzd, hogy inkább orvosi egyetemre járhasson.

A tizennégy éves Capulet Júlia magányosan éldegél - házi őrizetre ítélte a háborúskodás, amely a Montague-k és a Capuletek között dúl, vaskezű anyja pedig férjhez akarja adni. Bármit hajlandó megtenni, hogy elkerülje a házasságot, akár azt hazudja, hogy rémes fekély van a fenekén, akár veszélyesebb kalandra vállalkozik.

A Rómeó és Júlia utolsó előadása előtt Mimi valóban elmenekül: a szívtipró rocksztár Troy Summerrel, serdülő lányok bálványával együtt varázslatos módon Sheakspeare Veronájába csöppen. Amikor megismeri az igazi Júliát nem akarja tovább tétlenül nézni, hogy a története tragkus véget érjen.

De mi lesz, ha megváltoztatja a világ leghíresebb szerelmi történetét?

Visszajut-e valaha Troyjal a New York-i Broadwayre?

A hideg rázza Troytól. Megtalálja Veronában az igazit?

Szerintem elbűvölő történet, és ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a kalandok. :D Ja, és ne felejtsétek el majd a fekete-fehér kismacskát az ablakban. ;)

Angyalok és Démonok

8. fejezet - Farkasok

- Gyertek be! Becca, már kész a szobád! - mosolygott Vanessa, mintha olyan dolgot tett volna, amire nyomatékosan megkértem, hogy ne tegye. Az ajtó előtt ácsorogva nagyon kínos lehetett, hogy neki kell beinvitálnia a történtek után.

- Az én szobám? - nyíltak kerekre a szemeim - Hát nem Emmettnél leszek? Vagy... azt hittem, a kanapén alszom majd.

- Minek nézel te minket? - viccelődött Emmett - Olcsó fogadónak? Ha a külön szoba, a szobapincér, a plazmatévé és a külön fürdőszoba olcsónak számít, akkor tényleg azok vagyunk.

- Szobapincér?! - fordultam szerelmem felé tágra nyílt szemekkel és nyitva felejtett szájjal - Na jó... azért szobapincér nem kell. Törött lábbal is el tudok menni a konyháig...

- Én vagyok a szobapincér, butus - kacagott Emmett. Megsimogatta az arcom, és bevezetett ideiglenes otthonomba.

- Szia Becca - köszönt Esme kedvesen mosolyogva - Hogy érzed magad? Nem vagy éhes?

- Szia Esme - intettem vissza - Jól vagyok, csak egy kicsit szédülök - mikor kimondtam, felerősödött a forgás. Mintha körhintán ülnék, úgy folyt össze a szoba körülöttem. Megfogtam a fejem, remélve, hogy elmúlik a szédületes menet, de nem változott semmi. Esme aggodalmas pillantását kaptam el utoljára a forgó mindenségből, ahogyan Carlisle nevét kiáltja, majd közelebb jön. Emmett karjai óvtak egyedül a felborulástól, amiért szörnyen hálás voltam szerelmemnek. Utolsó erőmmel lecsuktam fáradt szemeimet, és elájultam.

- Becca, szerelmem, ébren vagy? - simogatta meg izzadt, meleg homlokomat egy hűvös, kemény kéz. Ha lett volna rá erőm, felemelem a kezem, és közelebb húzom az angyalom, de túl gyenge voltam. A kérdésére egy álomittas nyögés volt a válaszom, amitől véleményem szerint nem lett túl lelkes. Minden erőmmel azon voltam, hogy megmozdítsam a karom. Percek teltek el, mire a jobb kezem Emmett felé lendült. Elkapta gyönge karomat, és magához szorította.

- Carlisle! - kiáltotta kétségbeesetten. Könnyű, halk lépteket hallottam, majd egy ajtó csapódását.

- Mi történt? - tudakolta izgatottan a léptek tulajdonosa - Jól van?

- Ébren van - közölte félénken Emmett. Halk sóhajt hallottam, és hogy Carlisle megvereget egy hátat.

- Nyugodj meg, Emmett - kérlelte a fiát - Becca csak influenzás. Egy hét és rendbe jön.

- Na de akkor is... - panaszkodott tovább az angyal - Egy hétig van nálunk, és akkor is betegesen emberien kell viselkednie? A francba az emberléttel!

- Fiam - Carlisle hangja felerősödött, kérlelő apából szigorú szülővé fejlődött - Ne bántsd az embereket. A beszélgetésnek vége. Megígérem, hogy Becca felébred... - nem fejezhette be a mondatot, mert Alice csilingelő szoprán hangja félbeszakította, ahogy belépett a szobába.

- Emmett - a hangja alapján mosolygott - Becca felébred... egy... kettő... most! - ahogy a kobold megjósolta, felpattantak a szemeim, és egy varázslatos szobában találtam magam, három angyallal. A szoba keleti részén fekvő fal üvegből volt, a nyugati falon milliónyi könyv sorakozott. Az északi oldalon az a plazmatévé pihent, amiről Emmett beszélt. A kényelmes ágyon, amin feküdtem, lila ágyruha volt. Mellettem apró, mégis varázslatos kis komód, ahol egy lámpa és orvosi felszerelések garmada állt. A komód Alice-re emlékeztetett.

- Becca? - törte meg a csendet az orvos. Kérdőn pillantottam rá. Hirtelen cseppet sem éreztem magam álmosnak vagy fáradtnak, mégcsak nem is szédültem. A fájdalom, amit a halántékomon éreztem, teljesen eltűnt.

- Hahó - húztam el a kezem az ámuldozó angyalok előtt - Élek, nem? Csukjátok be a szátokat, mert belerepül  légy.

Alice volt az egyetlen, aki a háttérben nem kerekre nyílt szemekkel és tátott szájjal ácsorgott, hanem az arcán győzedelmes mosollyal nyugtázta magában, hogy igaza volt - ismét.

Emmett arcára is széles vigyor ült ki gyenge poénom hallatán.

- Köhög a bolha, szerelmem? - gyöngyöző kacagása betöltötte a szobát, jobban mondva az egész házat - Úgy nézel ki, mintha leborítottak volna egy vödör vízzel - lágy arckifejezése láttán nekem is somolyogni támadt kedvem. Végignéztem magamon, és egy mély levegővétel után megállapítottam, hogy a testemet vastag izzadtságréteg fedi. Éreztem, ahogy a tarkómról a hátamra folynak a versenyző izzadtságcseppek. Kirázott a hideg.

- Meddig nem... voltam magamnál? - dadogtam, az iménti forróságtól függetlenül vacogva.

- Két napja alszol - simított végig száraz arcomon Emmett.

- Ó - ez volt az egyetlen értelmes hang, ami kijött a számon jelen pillanatban a megilletődéstől. Két nap, amit alvással töltöttem a helyett, hogy a szerelmemmel vagyok...

Alice csilingelő nevetése átjárta mindegyikünket. Az arcom visszatükröződött a plazmatévé üveglapján. Meglepett arckifejezésem láttán nekem is nevetni támadt kedvem.

- Tekintve a mostani állapotod, szerintem már felállhatsz... - motyogta Carlisle. A mondat közepén kipattantam a kényelmes ágyból és kiszaladtam a barna fenyőajtón. Csak most vettem észre, hogy a gipszemnek se híre, se hamva, és ez hatalmas energiával töltött fel. Nem foglalkoztam vele, hogy hová tűnt. Egy kicsit megszédültem a hirtelen futástól, de nem érdekelt. Először pillantottam az öltözékemre. Fehér ujjatlan sejempóló és szintén fehér, combközépig érő sejemnadrág. Megforgattam a szemem, de nem álltam meg. Töretlenül futottam le a lépcsőn, majdnem fellökve a gondtalanul beszélgető Vanessát és Esmét. Egyetlen szó fertőzte meg az agyam, kívül belül, az összes gondolatomra kivetve hálóját.

Levegőt!

Kirohantam az ajtón, ki a szabad, fakókék ég alá. Nagyot kortyoltam a kissé száraz, de friss levegőbe. Élveztem, ahogy a vihar előtti szél felborzolja fekete hajamat, és ahogy az élénkzöld pázsit illata simogatja az orrom, érintése csiklandozza pucér talpam. Nem volt hideg, inkább csak jóleső, hűvös levegő. Hirtelen zseniális - csak az akkori pillanatot tekintve zseniális - ötletem támadt. Forogni kezdtem, két karomat széttárva élveztem a szabadságot.

Sajnos gyorsan vége szakadt ennek a furcsán tökéletes pillanatnak. Egy hatalmas, vörös és barna színekben pompázó, dús szőrzetű farkassal találtam szemben magam. Nem vicsorgott, inkább mosolyogni szeretett volna. Hátráltam egy-két lépést, nem tudtam elhinni, amit látok. Háromszor akkora volt, mint egy normális farkasnak lennie kéne, de nem nézett rám fenyegetőn csokoládébarna szemeivel. Vidám, kíváncsi tekintete megzabolázott. Szinte kényszerített, hogy közelebb menjek. Az iménti félelemnek hűlt helye sem maradt, ahogyan végigsimítottam nagy, busa fején.

- Szevasz öcsi - nevetgéltem neki - Mi járatban errefelé?

Rám pillantott, s bocsánatkérően meghajlott. Hátrálni kezdett, vissza az erdőbe. Utána nyúltam, de ő megfordult és elszaladt. Mélyet sóhajtottam új barátom különös reakciójára, majd visszaindultam a házba.

Lépéseket hallottam, ezért megfordultam.

- Várj! - mondta egy mély, ismeretlen hang - Ne menj el!

- Ki... ki vagy te? - dadogtam félénken. A fák közül kitört a hang magabiztos tulajdonosa. Egy édenfekete hajú, bronzbarna bőrű, félpucér fiú lépett ki az erdőből. A szeme meglepően hasonlított az imént látott farkaséra.

- Jacobnak hívnak - nyújtott kezet a vonzó idegen. Tétováztam a kézadáson, de végül belecsaptam lapát kezeibe. A bőre forró volt, valósággal égette a tenyerem.

- Becca Beller vagyok - köszörültem meg a torkom. Jacob elmosolyodott, kivillantva gyöngyfehér fogsorát.

- Vámpírszagod van - motyogta. Nem hittem a fülemnek. Szagom? Én inkább illatnak mondanám.

- Te voltál - tátottam el a szám - Te vagy az a farkas, aki az előbb itt volt.

- Zseniális vagy - kacagta Jacob - Bellának sokkal tovább tartott rájönni. Gyere velem! - nyújtotta felém tűzforró tenyerét. Nem ellenkeztem, megfogtam meleg kezét, és hagytam, hogy bevezessen a titokzatos erdőbe.

- Hová megyünk? - kérdeztem, miközben egy bokorba botlottam.

- Melyikkel vagy? Mit keresel itt? - tudakolta, mit sem törődve az iménti kérdésemmel.

- Emmett... barátnője vagyok - A barátnő szótól a hideg futkosott a hátamon. - Eredetileg el van törve az egyik lábam, és egy hétig fekvőgipszben kéne lennem, de fogalmam sincs, hová tűnt... - csacsogtam. Jacob hirtelen megfordult, én pedig veszélyesen közel találtam magam bronzszínű arcához és telt ajkaihoz.

- Ne légy vámpír! - kérlelt - Bella is halhatatlan akar lenni... Becca, könyörgöm! Akarok egy embert, aki a barátom lehet - forró lehellete simogattta az arcomat.

- Öhm... - fordultam el - Jacob, én... - Meg akartam mondani neki. Közölni akartam vele, hogy ez az én életem, az én döntésem. Tényleg meg akartam mondani. De - és ez a csöpp szócska akadályozott meg benne, hogy ellent mondjak.

A farkas egy pillanat alatt átszelte a közöttünk lévő távolságot, és forró ajkait a számra tapasztotta. Ellenkezhettem volna. Elfordíthattam volna a fejem, üvölthettem volna, kioktathattam volna, hogy hogyan merészel megcsókolni, mikor 5 perce sem ismer. Megtehettem volna, de nem tettem. És te, kedves olvasóm, valószínűleg könnyűvérűnek tartasz. Forgatod a szemeidet, azt hajtogatva, hogy persze, minden jöttment fiú a nyakába ugrik ennek a libának. De gondolj csak bele a helyzetembe. Na jó, lehet, hogy nem látsz benne logikát, hogy miért nem pofoztam fel mentem Jacobot. Én sem tudom, miért nem tettem. De nem tettem meg. Sőt, visszacsókoltam. Átöleltem forró nyakát, miközben ő közelebb húzta magához a derekamat. Hirtelen felkapott, anélkül, hogy elengedte volna az ajkaimat, és rohanni kezdett velem, egyre messzebb és messzebb a Cullen háztól.

Én fejeztem be a csókot. Jacob meglepett tekintete értetlen arckifejezést váltott ki belőlem.

- Miért sírsz?

Sírok? Nem sírok. Vagy mégis? Halgattam szapora légzésemet, ahogy a szemeim egyre több könnyet préselnek ki magukból. Jacob letörölt egy könnycseppet a kézfejével.

- Sa... sajnálom - szipogtam, majd kibontakoztam az öleléséből - De én Em...

- Ki ne mondd! - állított meg - Nehogy kimond, hogy te Emmettet szereted, mert nem érdekel.

- Jake, öt perce ismersz! - kiáltottam az arcába - Még a vezetékneved sem tudom. Te sem tudod, honnan jöttem, vagy ki vagyok egyáltalán. Beszélgessünk egy kicsit! Ismerjük meg egymást! - könyörögtem. A kezemért nyúlt, s leültetett egy fa tövébe.

- Mit akarsz tudni? - kérdezte lágyan, és leült mellém.

- Ki vagy?

- Jacob Black vagyok. Quielute indián. Vérfarkas.

- Hol élsz?

- La Push-ban, a tengerpart mellett lakom.

- Miért csókoltál meg?

- Mert... nem is tudom. Talán mert hasonlítasz Bellára.

- Szereted Bellát? - kerekedtek el a szemeim - De ő...

- Tudom, tudom - szakított félbe újra - Edwardot szereti. Nem érdekel. Én akkor is szeretem.

- Miért nem akarod, hogy vámpír legyek?

- Mert Bella volt az egyetlen ember az életemben, akit a barátomnak mondhatok. Ő pedig vámpír lesz. Ezért nem akrom, hogy te is elvessz. Te is a barátom vagy, akkor is, ha negyed órája sem ismerlek.

- Te jössz. Kérdezz bármit!

- Honnan jöttél Forksba?

- Chikagoban éltem eddig.

- Hány éves vagy?

- 16 múltam.

- Mennyire szereted Emmettet?

- Túlságosan is ahhoz, hogy átpártoljak Nickhez, Stevenhez vagy hozzád.

- Ki az a Nick?

- Egy angyal. A legjobb barátom.

- Angyal? Hát nem Emmettet szeretet?

- Nem... nem olyan mint egy angyal, ő valóban angyal. Mármint szárnyai vannak.

- És ki az a Steven?

- Egy ember. A suliban ismertem meg, együtt járunk matekra és kémiára.

- Miért csókoltál vissza?

- Hát... én... ez túl bonyolult, Jacob. Én sem értettem még meg. Sajnálom. Lehetett volna több eszem is. De lássuk be... jól csókolsz. Hány éves vagy?

- Én is 16 múltam. Hmm... te is jól csókolsz, afelől semmi kétség. Ne sajnáld, kérlek - újra közel hajolt, de ezúttal nem engedtem, hogy folyékony csokoládé szemei hipnotizáljanak. Megköszörültem a torkom, és kezeimet meleg mellkasára tapasztottam, úgy löktem finoman arrébb.

- Becca! - hallottam egy ismerős hangot a magasból. Nick - csapott belém a felismerés, mint egy kósza villám.

- Segítesz? - fordultam gyorsan Jacob felé.

- Hogyne - mosolygott - Miben?

- Nem akarok találkozni Nickkel. Rejts el!

A hátára kapott és futni kezdett. Nem volt olyan gyors, mint Emmett, de nálam 100-szor sebesebben száguldott. Erősen a nyakába csimpaszkodtam, és imádkoztam, hogy Nick ne vegyen észre.

Egy ismeretlen helyen álltunk meg.

- Jake, végre! - kiáltotta egy fiú. Hasonlóan nézett ki mint Jacob, csak az arcberendezése volt más. - Pfúj... Megint magaddal hoztad Bellát?

- Szevasz Jared - csapott bele a fiú tenyerébe - Ő itt Becca. A nagy vérszívó barátnője.

- Ne haragudj Becca, de szörnyen büdös vagy - húzta undorra a száját.

- Semmi baj, ma már megkaptam egyszer - nevetgéltem - Becca Beller vagyok.

- Jared, szagold meg jobban - utasította Jacob - A vámpírbűz alatt dinnyeillata van.

Jared nagyot szimatolt a levegőbe, és elvigyorodott.

A hátam mögül aggodalmas kiáltásokat hallottam. Nick a nevemet kürtölte szét, remélve, hogy jelentkezem. Kétségbeesett pillantásom Jacobra emeltem, aki mielőtt dobbanhatott volna egyet a szívem kézen fogott, és bevezetett a házba. Az ajtóban közel hajolt, hogy valamit a fülembe súghasson.

- Ne nézd túl sokáig Emilyt. Sam nem szereti, ha bámulják.

- Sam? - kérdeztem értetlenül.

- Ő az úgynevezett "alfa" a falkánkban. Emily a jegyese.

Beléptem a fakóbarna faajtón, de nem mentem tovább a küszöbnél. Jacob, Jared és még egy, még ismeretlen fiú ültek egy apró, kerek asztal körül. Emily a sütő mellett állt, arra várt, hogy az éppen sütött étel készen legyen. Mikor meghallotta hogy beléptünk, felénk fordult. Rögtön belém nyilalt a felismerés, miért mondta Jacob, hogy ne bámuljam. Fél arcát három, karmoláshoz hasonló heg torzította el. Keresztülment tökéletes ajkain, eltorzította az egyik gesztenyebarna szemét, és fél orrát is tönkretette. Igyekeztem az ép arcát nézni, és felfedezni, milyen lehetett a hegek előtt. Emberien volt tökéletes. Nem úgy, mint egy vámpír. Az a fajta arc volt, amire ha az ember ránéz, mosolyogni támad kedve. Én is elmosolyodtam.

- Kit hoztál már megint, Jacob? - vonta kérdőre jókedvűen - Mégegy vámpírlány?

- Nincs túl sok ideje a vámpírokkal. Talán három-négy hete. Negyed órája találkoztunk Beccával. Azért hoztam ide, mert, khm, követte őt egy angyal - szónokolta Jake, az angyal szónál halkan kuncogott.

- Angyal? - vigyorgott rám Emily - Mármint igazi? Szárny, glória meg ilyesmik?

- Glóriája még nincs - mosolyodtam el - De igen, igazi. Annyi a baj csak, hogy szerelmes... belém.

- Óóó - kántálták kórusban Emily, Jared és az ismeretlen fiú. Jacobnak nagy erőfeszítést jelentett az arcán tartani a mosolyt. Könyörgök ne, nem kell mégegy hódoló!

- Quil, mutatkozz már be! - utasította Emily az ismeretlen fiút.

- Bocs, Emily - kacagta vidáman - Quil vagyok.

Sziasztok!

Amint látjátok, a sablont is megváltoztattam. Erre a bejegyzésre kérném a véleményeket, tanácsokat! :D

Mostanában sok komment is érkezett, úgyhogy fél méterrel a föld fölött vagyok. :D Köszönöm a sok pozitív hozzászólást! Várom a többiek véleményét is! Nem muszáj dicsérni, le is írhatjátok a hibákat.

Előre is mindent köszönök!

Ancsy

Sziasztok! :D

Elkészült a 7. fejezet is, ahol Becca életveszélybe kerül. Szerintem nem lett túl izgalmas, de ezt döntsétek el ti! :D Jó olvasást kívánok! :D

Angyalok és Démonok

7. fejezet - Életveszély

Az elkövetkező pár hét rivalizálással telt. Az ebédlőben nem tudtam lerázni a felesleges személyeket. Rettegtem az angol és a kémia órától - ugyanis a labortársam Steven volt. Emmett apró, mégis értékes ajándékokkal bombázott, Nick virágokkal próbálta elérni a célját, Steven pedig képeslapokat küldött. Bellának nem volt több felesleges polca, ahová tenni tudtam a tömérdek ajándékot - bár jelentős része a kukában végezte.

- Ma kinél táborozzunk? - kérdezte Emmett kacagva.

- Most menjünk hozzátok - kíséreltem meg a lehetetlent fülig pirulva.

- Becca... - kezdte volna az ellentmondást.

- Emmett, kérlek! Hadd nézzek körül nálatok is! Alice-szel és Vanessával hetek óta nem találkoztam. Mi több, Esmevel és Carlislelal is szívesen beszélgetnék. Ha jól sejtem, nem zavarná őket, hogy ott vagyok. Emmett, kérlek! - könyörögtem kitartón. Egy biztos, nem szabadul meg tőlem és a kérlelésemtől, amíg nem az ő szobája illatát szagolom.

- Hagy gondolkozzak - intett le egy pillanatra - Nem tágítasz, igaz? - kérdezte, de én rögtön megráztam a fejem. Sóhajtott, de végül megadta magát - Rendben.

- Köszönöm! - ugrottam a nyakába. Rögtön elindultunk.

- Emmett... nem lehetne, hogy most ne kocsival menjünk? - kérdeztem ismét paradicsomvörösen.

- Mit szeretnél? - kérdezte gyanakvó hangon.

- Fussunk!

- Utálom, mikor szót fogadok a hülyeségeidnek - forgatta a szemét vigyorogva, majd a hátára kapott. Szélsebesen száguldottunk, a fák sötétzölden mosódtak egy, hosszú csíkba. Bellával ellentétben imádtam szaladni. Imádtam, ahogy a szél a hajamba kap, miközben Emmett sajátos, semmihez sem fogható illatát lélegzem be a csontomig. Ahogy kemény, szoborszerűen tökéletes nyakát öleltem, fel sem tudtam fogni, hogyan érdemeltem ki őt. Azt hiszem, nem, tudom, hogy ő a nagy Ő. Hamupipőke hercege. Az én hercegem.

Hátrahőköltem nyálas gondolataimtól, majd belenevettem az arcomba csapó fuvallatba.

- Mi olyan vicces? - kérdezte Emmett, komor arccal.

- Semmi... Baj van? - tudakoltam az aggodalmas anyát játszva.

- Nem. Nincs. Még... - az utolsó szót suttogta. Remélte, hogy nem hallom meg.

Idő közben megérkeztünk a hatalmas, fehéren szikrázó, néhol üvegfalú házhoz. Edward fogadott bennünket, a küszöbön állva.

- Mi tartott ennyi ideig, Emmett? - vonta kérdőre - Mit gondolsz, kötélből vannak az idegeim?

- Nem hiszem - kacagta a szerelmem - De örülnék, ha nem harapnád le a fejem.

- Pedig nagyon ínycsiklandozó lenne... vámpírvért szívni - kacsintott oda Edward. Leesett az állam.

- A vámpíroknak is van vérük? - kérdeztem ámuldozva.

- Nincs, te kis butus. Edward csak viccelt - puszilta meg angyalom a homlokom, miután letett. Azért mégis furcsa, hogy ilyen nyugodtan beszél a nemlétező vérről - elmélkedtem.

- Gyertek be - invitált be minket Edward. Beléptünk a fehérre festett cseresznyefa ajtón, majd megláttam.

- Ő... Rose?! - kérdezte Emmett, egykori szerelme nevénél egy oktávval feljebb ugrott a hangja - Edward, mégis hogy gondoltad... - kezdte, és rám pillantott a válla fölött - Becca én úgy...

- Emmett, ő... ő volt Rosalie? - kérdeztem, halvány mosollyal az arcomon.

- Nyugodj meg, Beccát egyáltalán nem zavarja, hogy szereted Rose-t. Tudja, hogy őt jobban szereted - nyugtatgatta Edward a testvérét.

- Így van - bólogattam - Pontosan tudom, mennyit jelentett neked. Legalább annyira fontos neked, mint amennyire te nekem.

- Edward, honnan szerezted ezt? - kérdezte lehorgasztott fejjel, a fehér márványszoborra mutatva a nappali közepén. Egy gyönyörű kép Rosalie-ról, körülötte márványba írva a következő szöveg:

"Emlékezz rám mikor fúj a szél,

Emlékezz, mikor minden véget ér..."

Légy újra boldog, amilyen boldog velem is voltál!

Rose

- Mikor kért meg rá? - tudakolta szomorkásan szerelmem. Nem bírtam nézni a fájdalmát, ezért erősebben öleltem át hatalmas, izmos, hideg és kőkemény karját.

- A halála előtt gondolkodott ezen... Mikor elindultunk a segítségére, már hallottam a gondolatait. Megkért rá, hogy ha hallom, adjam át neked valamilyen formában. Ezt láttam a legemlékezetesebb ötletnek - magyarázta, majd közelebb jött, és Emmett vállára tette lapát kezét - Nagyon szeretett téged.

- Tudom - bólintott.

- Szia Alice! Vanessa... - köszöntöttem őket.

- Becca! - üvöltötte Vanessa cérnavékony hangon. Odatipegett hozzám hihetetlenül kecses mozdulataival, majd erősen magához szorított - Végre téged is látni errefelé!

- Nyugodj meg, jövök még egy párszor - kacsintottam rá.

- Szervusz Becca! - túrta ki Nessát Alice - Láttam, hogy jössz!

- Öhm... láttad? Ezt hogy... ? - kérdezősködtem értetlenül.

- Emmett, nem mondtad el neki? - vágta a fejéhez Vanessa tettetett idegességgel.

- Nem kérdezte - bújt ki mosolyogva az angyalom a válaszadás alól.

- Látom a jövőt - csilingelte Alice. Na tessék, még egy természetellenes adottság.

- Én vonzom az embereket - csiripelte Nessa.

- Én gondolatolvasó vagyok - somolygott Edward.

- Még valaki? - kacagtam.

- Joe! - kiáltotta Nessa a konyhába. Talán egy újabb családtag?

- Mi a helyzet, édesem? - kérdezte a délceg fiú, majd átkarolta Vanessa derekát. Mire befejezte a mondatot, megállt. Becsukta fakóvörös szemeit, és egy nagyot kortyolt a levegőbe.

- Hmmm... ember van a házban? - gyilkos szemeit rám szegezte, majd elmosolyodott.

- Héé, Bébi, nyugi. Becca már családtag - nyugtatgatta Vanessa. Elképzelésem sincs, mi olyan vonzó az illatomban, de a gyilkos egyre csak engem bámult. Vágyakozó, éhes - vagy inkább szomjas - tekintettel méregetett.

- Meg ne próbáld - utasította szigorúan Joe-t Edward egy kimondatlan gondolatra - Fékezd az indulataid, Joseph!

- Eszembe se jutna bárkinek is ártani ebben a szobában - vigyorodott el az említett, majd rám kacsintott. Vajon hány ember vére tapad a kezéhez?

- Elnézést a kis kellemetlenségért - szabadkozott Carlisle, miután egy pohár frissen facsart narancslével köszöntött - De Joe még nagyon új nálunk. Mindössze 6 hónapja fogyaszt állati vért.

- Semmi baj, sőt, én kérek elnézést, Carlisle...

Mire végig mondtam volna a mondatot, órákig magyarázva, hogy miért az én hibám, amit Joe az imént mondott, a gyilkos nekem ugrott. Edward hátralökött, ki az udvarra, Emmett és Jasper pedig vasmarokkal tartották a felső fogsoráról hátrahúzott ajkú, mindenkinél erősebbnek tűnő, ijesztően szomjasnak látszó Joe-t.

- Becca! - kiáltotta Emmett, aggodalmas tekintetét felém fordítva.

- Mindjárt vége... - súgta nekem Carlisle, aki a másodperc tizenketted része alatt már a lábamnál guggolt, megvizsgálva az esés okozta sebet. Gyengéden megnyomta a bokábam, amitől iszonyatos fájdalom tört rám. Eddig észre sem vettem az erősen belém nyilaló fájásokat.

- Áu... - szisszentem fel, majd odakaptam.

- Eltört a bokád - nyugtázta Carlisle, lesütott szemekkel.

- Becca, kincsem, jól vagy? - szaladt oda az aggódó édesanya, Esme.

- Semmi bajom - hazudtam nem valami meggyőzően.

- Beviszem az irodámba - motyogta az orvos, és felkapott. Mire dobbant egyet a szívem - ami most őrületesen vágtázott a félelemtől - már bent is voltunk a szűk helyiségben. Carlisle felrakott a műtőasztalra, majd felpolcolta a lábam, hogy begipszelhesse.

- Én úgy sajnálom... - kezdtem a sajnálkozást - Miért nem változtat át? Azzal minden megoldódna...

- Ne gondold, hogy a vámpírlét mindent megold - ellenkezett, miközben már kötözte a lábam - Az, hogy újszülöttként embereket ölsz, puszta éhségből, és hogy először nem bírsz másra gondolni, mint a szomjúságra... Gondolj csak bele. Az érzelmeid Emmett iránt tompulni fognak, és csak évek múltán térnek vissza, nem is teljesen...

Még sosem hallottam Carlisle-t ilyen komolyan beszélni.

- Fogalmam sem volt róla, hogy mivel jár az újszülött-lét - szabadkoztam szégyenlősen - Carlisle - suttogtam. Kerülgetett az ájulás, a torkomban hatalmas gombóc, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Az orvos hűvös kezét tűzforró homlokomhoz nyomta, enyhítve kicsit a forróságot.

- Ne félj - somolygott erőltetetten - Elkaphattál valami vírust... nyitsd nagyra a szád - fogott egy jégkrémpálcikához hasonló fadarabot - aminek az Itenért sem jutott eszembe a neve - és a nyelvemre helyezte, megvizsgálva a torkom.

- Lázas vagy... gyulladt a torkod... Nem folyik az orrod? - kérdezősködött.

- De, ami azt illeti... - akaratlanul merültem a jóleső öntudatlanságba.

- Olyan hülyének érzem magam, Carlisle... - szomorkodott egy lágy, öblös basszushang. A kezemen egyre jobban éreztem a hűvös ujjak cirógatását - Nem kellett volna idehoznom.
- Ez nem a te hibád, Emmett. Joe... nem bírt uralkodni magán. Jasper is követett már el hasonló hibát, emlékszel? - emlékeztette egy másik, hasonlóan lágy hang. Megnyugtató volt a két angyalt hallgatni.

Az orromat csiklandozni kezdte a levegőben szálló por, és egy másodperc alatt megtörtem a beszélgetés után következő, kínos csendet egy tüsszentésel. A hangok halk kuncogásban törtek ki, mire én kinyitottam a szemem.

- Egézségedre - köhögött Carlisle - Hogy érzed magad, Becca?

- Nem valami jól - húztam el a számat - De már sokkal jobb. Meddig aludtam?

- Csak egy-két órácskát, szerelmem - csókolta meg a fejem búbját az angyalom - Végig itt voltunk melletted. Joe... nagyon sajnálja amit tett.

- Ó... - nyilalt belém a felismerés - Tényleg.

A lábamra pillantottam, amelyen egy nagy, fehér gipsz éktelenkedett.

- Meddig kell hordanom ezt az... izét? - kérdeztem undorodva. Emmett felkacagott különös reakciómtól a gipszem láttán.

- Egy hétig viselned kell a fekvőgipszet, addig viszont jobb lenne, ha itt maradnál. Járógipszet 4 hétig kell hordanod... - jelentette Carlisle mosolyogva.

- Négy hét?! - sikoltottam rémülten, amitől a hangom legalább 3 oktávval feljebb csúszott. Emmett ismét gyöngyöző kacagásban tört ki - Mi olyan vicces? 5 hétig gipszben leszek!

- Nem olyan sok idő az... Edward 109 éves - nevetett Carlisle. Nem tudtam felfogni, mi olyan hihetetlenül vicces rajtam. Talán eredeti emberi reakcióimon kuncognak ilyen jókat?

- Ne aggódj, szerelmem - ölelt át Emmett - Végig itt leszek melletted. De most gyere... hazaviszlek hogy becsomagolhass. Addig összeismerkedek Edmunddal.

- Oké - sóhajtottam, majd erősen a nyakába csimpaszkodtam. Carlisle még utoljára megkért minket, hogy vigyázzunk magunkra, aztán már száguldottunk is a garázs felé. Ugyan azzal a terepjáróval indultunk haza, amelyikkel legutóbb mentünk.

A ház elé érve Emmett tétovázott. Nem gondolhatta, milyen jó benyomást tett Edmundra már a híre is. Megpusziltam tökéletes arcát, és nyugtatni kezdtem.

- Emmett, semmi okod félni. Már mondtam neki, hogy mi a helyzet... velünk. Tudja, hogy ki vagy, pláne örül is, hogy te vagy a leendő sógora - vigyorogtam. A sógor szótól megállt benne az ütő.

- Leendő? És... sógor? Becca, én erre még... - megcsókoltam, úgy hallgattattam el.

- A leendő szót nem véletlenül használtam. Figyelj, kétlem, hogy tudnék mást szeretni valaha is rajtad kívül, úgyhogy... csak remélni tudom, hogy te is így érzel.

- Nyugodj meg, én is ezt érzem - pecsételte le a szavaimat. Mély levegőt vettem, elmosolyodtam, és berángattam Emmettet. Elég nehéz volt abból a szempontból, hogy ő cipelt engem.

Mikor beértünk a Swan házba, Emmettet elfogta a nyugalom. Jól ismerte már minden kis részletét a háznak, nem kellett megmutatnom neki, mi merre van.

- Sziasztok! - kiáltottam - Apa, be akarok mutatni neked valakit.

- Szia kicsim - nézett a gipben lévő lábamra Edmund - Mi történt veled?!

- Öhm... Emmettéknél leestem a lépcsőn - magyaráztam - Erről jut eszembe, apa, ő itt Emmett.

- Örvendek uram - szabadította ki az egyik kezét, hogy kezet foghasson apámmal - Emmett Cullen vagyok.

- Szervusz - fogadta el.

- Uram, Carlisle kérése, hogy Becca egy hétig nálunk tartózkodjon... Persze csak ha nem gond.

- Hogyne - bólogatott Edmund - Ha Mr. Cullen orvosi kérése, gondolom rossz apának tűnnék, ha visszafognám... ugye?

- Apaa... - forgattam a szemem - Csak mondd hogy oké, rendben?

- Oké - nevetett fel, majd megcsókolta a homlokom - Pakoljatok össze. Kell segítség?

- Nem, köszönjük - vigyorogta Emmett a válla fölött.

Beléptünk az ajtón, és a szokásos szag töltötte meg az orrom. Dinnye és eper illat - a kedvenc parfümöm és a légfrissítő illata. Bella átköltöztetett egy másik, eddig teljes káoszban nyugvó szobába, amit csak most takarítottunk ki, így csak az én szobám lett.

Emmett óvatosan letett az ágyamra, majd a másodperc törtrésze alatt a szekrényemnél termett, és kinyitotta azt. Mintha élete minden egyes percét itt töltötte volna, olyan megszokottsággal és olyan rutinnal vette elő a különféle bőröndöket, ruhákat és tisztálkodó szereket. Lassan - még hozzám, törékeny és csigalassúságú emberi lényhez képest is -, mélyen a gondolataiba merülve rakosgatta a kedvenc melegítőimet és a legkényelmesebb cipőimet az apró, fekete bőröndbe.

Mikor végzett, megfordult, rám pillantott, felemelte bal karját és mutató- és hüvelyk ujjaival finoman simogatni kezdte tökéletes állát.

- Mit forgatsz a fejedben? - kérdeztem gyanakvón.

- Te az ágyadon ülsz - állapította meg összehúzott szemekkel, szélesen mosolyogva.

- Éés...? - próbáltam megérteni csavaros logikáját, de tudtam, esélyem sincs, ezért feladtam - Hova akarsz kilyukadni?

Mire kimondtam az utolsó szót, mohó szája már megtalálta az enyémet. Szenvedélyesen csókolt, mintha utolsó csókunk volna. Mintha pár pillanat múlva már nem láthatnám vakítón fehér fogsorát, ahogy huncutul mosolyog, enyhén szőkés árnyalatú, ujjnyi hosszú haját, vágytól csillogó szemét, izmos karjait és tökéletes testét. Hevesebben csókoltam, erősebben öleltem ezekre a gondolatokra.

Hátradöntött, le a párnára. Hűvös lehellete finoman csiklandozta az arcomat. Kapkodtam a levegőt. Hirtelen elhúzódott.

- Istenien csókolsz - bókolt angyali mosollyal az arcán. Fülig pirultam, mire felkacagott.

- Ezt imádom benned - kezdte, majd mellém csusszant a ágyon - Olyan törékeny vagy. Olyan... emberi. Rose sosem tudott elpirulni - hátrahajtotta a fejét, majd becsukta csiilogó, folyékony arany szemeit a fájó emlék hatására.

- Köszönöm - motyogtam rekedten - Emmett. Rosalie már két éve... nincs köztünk. De te még itt vagy. Az élet megy tovább, és könyörgök neked, tedd túl magad rajta! Megértem, mennyire szeretted, és mennyire szereted még mindig, de én nem azért vagyok itt, mert Rosalie nem lehet ugyanitt. Azért rendelt melléd a sors, hogy elfeledtessem veled őt. Nem azt akarom elérni, hogy ne emlékezz rá, hogy olyan legyen, mintha sosem ismerted volna. Csak azt, hogy engem is szeress legalább ennyire!

- Te vagy a jövőm, Becca. Rose csak egy szép emlék - magyarázkodot.

- Akkor ne hozd fel, kérlek. Ne rontsd el ezzel az ilyen pillanatokat, mint ez, oké?

- Rendben - ígérte, jobb kezét a szívére téve - Esküszöm neked, hogy soha nem rontom többé el az ilyen pillanatokat.

Bólintottam, majd a tekintetem akaratlanul a fekete csomagocskára tévedt. Emmettre néztem, aki rögtön vette a lapot, és felállt. Felkapta a bőröndöt, aztán engem is, és lecipelt a lépcsőn.

- Sziasztok! - kiáltottam. Mindenki felénk fordult - mármint az a két ember, aki a házban tartózkodott -, és integetni kezdtek. Emmett kilépett az ajtón, és rohanni kezdett az ideiglenes otthonom felé.

Sziasztok!

Remélem, tetszett az 5. fejezet! És a hab a tortán az, hogy megjöttem a 6. fejezettel! :D Lassacskán gyűlnek az olvasók, és ennek iszonyúúan örülök.  :D Remélem, a többieknek is tetszik a történet! Jó szórakozást! :D

Angyalok és Démonok

6. fejezet - Riválisok

Lehajtotta a fejét, megfordult. Hófehér szárnyai lassan, mintha gondolkodnának valamin, visszahúzódtak pucér felsőtestébe.

- Nick, várj... - mondtam, miután elindult. - Én szeretlek. Sajnálom, hogy nem úgy, ahogy te akarod, de szeretlek - a szája kissé feljebb görbült, mire én közelebb mentem és átöleltem.

- Köszönöm - motyogta a hajamba. - Egyszer majd meghálálom... előbb, mint gondolnád.

- Segítenél? - kérdeztem idegesen. - Ez a darab fa hatalmas túlélő...

- Add ide - kacagta. - Nézd... így! - és láss csodát, neki sikerült meggyújtani a tüzet. - Becca... - suttogta. Felnéztem, de rögtön hátrahőköltem a meglepettségtől. Nick arca pár centire volt az enyémtől. Szemei az ajkaim és a szemem közt váltakoztak.

- Khmm... - húzódtam el. - Nézd, feljöttek a csillagok - felkapta a fejét, és a kék égboltra bámult.

- Hazaviszlek... majd reggel. Itt éjszakázunk.

- Szerintem én lefekszem aludni... Jóéjszakát, Nick - biccentett egyet. Kétségbeesetten kerestem egy helyet, ahová le tudnék dőlni, de semmi.

- Hé... Becca. Kényelmes helyet nemigen találsz itt... mármint a szárnyamon kívül - kacsintott rám.

- Na azt már nem! - ellenkeztem. - Ne hidd, hogy majd odabújok melléd, csakhogy kényelmes helyen aludjak.

- Te tudod - mire ezt kimondta, kinőttek hófehér szárnyai. - De én azért itt leszek, ha esetleg kellenék - megpaskolta az imént kinőtt "testrészét", majd lefeküdt a földre.

Hajnalban, olyan fél egy körül megadtam magam. A szemem majdnemhogy leragadt, a lábam elzsibbadt az összegömbölyödéstől, a kezem majdnem szétfagyott a szeptemberi szélben. Felálltam, odafutottam a két méterre lévő, békésen szunyókáló barátomhoz, és lefeküdtem mellé. A fogaim hangos csattogással jelezték: fázom. Ráfeküdtem Nick erős, kényelmes szárnyaira, amit egy öleléssel díjazott. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy lerántsam magamról a kezét, ezért békén hagytam. Nyugodtan merültem el a jóleső öntudatlanságba. Álmatlan, kellemes éjszakám volt, egy gonddal: Emmett helyett Nick karjaiban.

- Jóreggelt - simított végig az arcomon.

- Szia - motyogtam, és leráztam a kezét. Nem örült neki túlságosan, de nem adta fel. - Mikor indulunk haza?

- Máris menni akarsz? Még körül se néztél. Nem is érdekel, hogy hol vagyunk?

- Miért, hol vagyunk? - kaptam fel a fejem.

- Még én sem tudom... Talán valahol Seattle közelében. Gyere, nézzünk körül! - kézen fogott, majd húzni kezdett. Felkapott a hátára, és kitárta szép, fehéren fénylő szárnyait. Nem ellenkeztem, tudtam,  hogy ígyis-úgyis vele kell mennem, amíg Emmett ránk nem talál.

- Nick - kiabáltam, de nem voltam biztos benne, hogy meghallotta a szembe jövő huzat miatt.

- Igen? - kiáltott vissza.

- Szállj le, így nem tudunk beszélgetni! - kértem, de ahelyett, hogy megállt volna, a karjaiba vett. - Nem így gondoltam, de most legalább hallod, amit mondok. Nick... meséld el, légyszíves, hogy lettél... angyal - nehezemre esett ezt a szót, amit amúgy Emmettre szoktam használni, most Nicknek mondani.

- 4 éves koromban történt - kezdte a mondókáját. - Emlékszel, mikor vagy egy hónapig nem láttál? - kérdezte. Valóban volt egy hónap, amikor sejtelmünk sem volt, hogy Nick hol lehet. A rendőrség is kereste, de végül meglett. Bár még szinte pólyások voltunk, mégis nagyon hiányzott.

- Emlékszem.

- Az édesanyám elvitt egy vidámparkba. Addig könyörögtem neki, amíg egyedül felengedett az óriáskerékre. Ő eközben elment bevásárolni. Úgy a felénél járhatott a kerék, mikor megállt. Pont én voltam a legmagasabban. Gondolhatod, mennyire féltem. De miután 2 percig lebegtem a plüssmackómat szorongatva az óriáskerék legtetején, egy angyal leszállt a felhők közül, és megkért, hogy menjek vele. Megmagacsoltam magam, és azt mondtam, hogy csak akkor megyek fel, ha utána lemehetek. Az angyal hébe-hóba beleegyezett. Azt említettem, hogy napfogyatkozás volt? Senki nem látott semmit. Leültetett egy felhő szélére, és kérdezősködött. Megkérdezte, hány éves vagyok, hogy hívnak, hol élek, élnek-e még a szüleim, és ha igen, hogy hívják őket... Minden kérdésére hosszas történetekben feleltem. Csak miután az ezredik kérdésére is válaszoltam, akkor kérdeztem meg, hogy hívják. Azt felelte, majd megtudom, ha nagy leszek. Azóta sem tudtam meg a nevét... De ezek után azt mondta, mutatnia kell valamit. Szorgalmasan követtem, úgy éreztem magam a felhőn sétálva, mintha otthon lettem volna. Bevezetett egy fehér épületbe, amire annyi volt kiírva, hogy " Válogatás". Megkért, hogy vegyem át a helyét pár percre, amíg ő elintéz valamit. Beálltam egy pult mögé, és ránézésből megállapítottam a halott emberekről, hogy ki megy a pokolba, és ki marad a menyben. Az angyal ezután leellenőrizte, hogy jól csináltam-e, és azt hiszem, sikerült jól megcsinálnom. Ezért kaptam angyalszárnyakat. Azért a pár percért. Megígérte nekem az angyallány, hogy ha meghalok, glóriát is kapok. Az évek során persze megtanultam, hogyan rejthetem el a szárnyam az illetéktelenektől - mikor befejezte, leszállt egy erdőben. - Bellevue-ban vagyunk.

- Ez szép történet - mondtam őszintén. - Találkoztál vele azóta?

- Nem.

- Pontosan hol is vagyunk? - kérdezősködtem.

- Bellevue-ban. Valahol Seattle közelében egy hasonló nagyságú város... Az unokabátyám innen költözött Forksba - motyogta kelletlenül. - Most te mesélj nekem. Miért szereted Emmettet? - kérdezte, mostmár sokkal izgatottabban.

- Igazából mindent - vágtam rá egyből, gondolkozás nélkül. - Mintha... én lennék a nap, ő pedig a hold. Összetartozunk.

- Szóval én csak egy harmadik kerék vagyok... - hajtotta le a fejét. Megsajnáltam, viszont nem akartam hazudni sem.

- Nem... Te a legjobb barátom vagy. És tényleg sajnálom, hogy nem adhatok többet, de tudod... nekem ott van Emmett - mondtam, és két kezem közé fogtam szomorkás, falfehér arcát.

- Menjünk. Felesleges körbenézni - mondta, látván az arckifejezésem.

- Oké - egyeztem bele. - Nagy kérés lenne, hogy mosolyogj egy kicsit?

- Csak ha megteszel nekem valamit - az arcára huncut, féloldalas mosoly ült ki, de hirtelen rájött, hogy ezzel teljesítette a kérésem, ígyhát lebiggyesztette az ajkait, és kiskutya szemekkel nézett rám.

- Persze, amit akarsz - nevettem. Sajnos túl elhamarkodott volt a válaszom, mert olyat kért, amire nem számítottam - amit nem akartam megtenni.

- Csókolj meg! - fogta meg a kezeim. - Lemerevedtem. Üres tekintettel néztem Nick szemeibe. Amikor végre mozdulni tudtam, kitéptem a kezeimet Nick karjai közül, és zihálva kapkodtam a levegőt. A testemet teljesen elöntötte a düh.

- Nick, hogy képzeled ezt?! Az elmúlt napban hányszor mondtam neked, hogy én Emmettet szeretem?! Szörnyen pofátlan amit művelsz, tudod? Ha számítana valamit, és nem az én kezem lenne tőle véraláfutásos, felpofoználak! - üvöltöttem az erdő közepén. A madarak a hirtelen hangzavarra szanaszét repültek a borús ég felé.

- Becca, nyugi, én csak... - kezdte a magyarázkodást, de túl ideges voltam ahhoz, hogy ezt most végighalgassam. Sarkon fordultam, mit sem törődve azzal a gondolattal, hogy két percen belül 1000 százalék, hogy utolér. A léptekből futás lett, a futásból rohanás. A pólóm - ami amúgy már egymerő sár, por és piszok volt - most még koszosabb lett, ráadásul a szúrós fenyőfáktól tele lett tüskékkel. De nem törődtem vele, csak szaladtam, ahogy bírtam.

Pénz van nálam, fel tudok szállni egy vonatra, akár egy buszra is, ha Emmett nem találna rám - gondoltam. Idegesen nézegettem hátra, majd percekkel később aggódva vettem észre: Nick nem követett. Akármennyire voltam is rá dühös, mégiscsak a legjobb barátom, aggódtam érte. Megálltam, körbenéztem. Hirtelen már arra sem emlékeztem, merről jöttem. Kétségbeesetten állapítottam meg a tényt, hogy eltévedtem.

- Emmett! - sikítottam feldúlt hangon.

- Becca! - kiáltotta egy mély, öblös basszushang, amit már olyan jól ismerek, egy fa tetejéről. - Végre!

A másodperc törtrésze alatt mellettem termett, hevesen csókolni kezdett. Átöleltem a nyakát, fél kezemmel szőkés hajába túrtam. Egy pillanatra elhúzódott, hogy kérdezhessen.

- Hol van az a... szóval hol van Nick? - kérdezte, undorral kiejtve legjobb barátom nevét.

- Valahol az erdőben. Elfutottam előle.

- Bántott?! - kérdezte dühösen, az eddig folyékony arany a szemében most megkeményedett.

- Nem, dehogy. Csak azt akarta, hogy... - hirtelen elgondolkoztam, hogy biztos helyes-e, ha Emmett megtudja, hogy meg akart csókolni. Nem tartottam annak, ezért inkább nem kotyogtam ki neki. - Á, semmi. Ne is figyelj rám. Őültségeket beszélek - legyintettem, majd megcsókoltam. - Szeretlek - leheltem a nyakába.

- Becca, ébredj, Becca! - mondogatta Bella, miközben intenzíven rázott a derekamnál fogva. - Becca!

- Mi a... - kérdeztem álomittasan, a szemem dörzsölve.

- Indulnod kéne a suliba. Amúgy - huncutul elsomolyodott. - Emmett hagyott neked valamit - erre a mondatra felpattantak a szemeim, s vele együtt én is felültem az ágyban.

- Mit? - kérdeztem éberen.

- Tessék - nyomott a kezembe egy összehajtott papírlapot és egy kis, tenyérnyi fehér, rózsaszín szalaggal átkötött csomagocskát. - Igyekezz, mert így is késésben vagy. 10 perced van lelkizni, utána indulás készülődni!

- Jó, jó... - intettem le, miközben fél szemem már a telefirkált levél sorait pásztázta.

Szerelmem!

Tudom, hogy hétfőn cserben hagytalak, és ezt nagyon röstellem is. Ezért, hogy ne maradjon a dolog tisztázatlanul, kapsz tőlem egy kiengesztelő ajándékot. Tudom, hogy ez csak töredéke annak, amit kárpótlásul adnom kell majd, de egyenlőre elégedj meg ennyivel.

U.i.: Vadszni mentem. Este jövök. Szeretlek.

Emmett

Elpirultam a levél láttán, de a kíváncsiságom túl erősen fúrta az oldalam ahhoz, hogy ne nyissam ki a dobozkát. Óvatosan leemeltem a tetejét, hogy a csomagolás se sérüljön meg, és elállt a lélegzetem. Egy szív alakú medál, aminek csak az egyikfele van meg. Az egyik fele az enyém, a másik Emmetté - állapítottam meg magamban.

- Becca, idő van! - kiáltotta Bella az ajtóból.

- Jövök már... - mondtam, miközben a saját, rózsaszín kis világomban lebegtem.

- Hahó, Becca! - lengette meg előttem Bella a kezét. - Mit kérsz reggelire?

- Ó - mondtam megilletődötten. - Öhm... Mi a választék?

- Rántotta, szalonnás tükörtojás, kakaó... válogass - mosolygott.

- Kakaót kérek - mondtam. - De hagyd csak, majd megcsinálom én.

- Oké - hagyta rám vállvonogatva. Leszaladtunk a lépcsőn.

- Jóreggelt mindenkinek - mondtam szélesen vigyorogva. - Hogy aludtatok?

- Nektek is - mondta Charlie. - Mi ez a nagy vigyorgás, Becca?

- Ó, semmi - motyogtam heherészve.

Megreggeliztünk, és Edward már ott is volt az ajtó előtt. Elindultunk, és amilyen tampóban ő vezet, pár perc múlva már ott is voltunk.

- Te hogy-hogy nem mentél vadászni, Edward? - kérdezte Bella meglepett, de annál boldogabb arccal.

- Én múlt héten már voltam. Amúgy, éjszaka megyek - nyomott egy puszit a lány homlokára. Edward sóhajtott, és megveregette a vállam.

- A teremben találkozunk - jelentette ki ünnepélyesen.

- Rendben - bólintottam, majd elindultam a matekterem felé. Hmm - gondoltam. - milyen régen találkoztam Stevennel és Kate-tel! Na, most itt az alkalom, hogy lássam őket. Mire ezt lerendeztem magamban, már bent is voltam a vastagon díszített, óriási faliújsággal rendelkező teremben. A faliújságon matekversenyek hirdetései és eredményei voltak láthatók.

- Becca! - kiáltotta Steven. - Végre látlak! Hol voltál tegnap? Elison azt mondta, angolon még ott voltál, de utána eltűntél. Merre jártál? - a sok kérdéstől agylágyulást kaptam volna, ha itt nem állítom meg.

- Hé, Steven, nyugi! Volt egy kis dolgom Belleevue-ban. De már itt vagyok.

- Szuper! Becca, már csak te hiányoztál! Tönkreteszitek az életem! Utállak titeket, mindkettőtöket! - üvöltözte az arcomba Kate, rákvörös fejjel és majdhogynem ugyanolyan árnyalatú, villámokat szóró szemekkel.

- Mivan? Mi történt, Kate? Mit tettem...? - kérdeztem összezavarodva.

- Semmi gáz, Becca. Kate... hát... izé... szerelmes belém. Azt állítja, hónapok óta. Én viszont megmondtam neki, hogy én... hát... őőő... - dadogta erős pírrel az arcán. Leesett az állam, amikor a tudatomig hatolt a tény, amit állít. Az első gondolat, ami eszembe jutott, az a "ne!" szócska volt.

- Steven... Nee... Na ne... ugye szivatsz? - könyörögtem, hogy így legyen. - Már te is? Nem vagyok én olyan csodaszép királylány! Elég nekem... - mire befejeztem volna a mondatot, a gondolataimban következő illető belépett az ajtón, csokoládébarna szemeit egyenesen rám szegezve, hívogató mozdulatokat téve, hasonló mimikával próbálta a tudtomra hozni, hogy mondanivalója van. Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem, jelezve Nicknek, hogy húzzon el, majd két kezemmel eltakartam az arcom, lerogytam a földre és kitört belőlem a zokogás.

Túl sok új információ volt ez egyszerre. Először rájövök, hogy a fiú, akibe az első pillanattól fogva halálosan szerelmes vagyok, vámpír, és hasonló érzelmeket táplál irántam, mint én őiránta. Aztán felbukkan a legjobb barátom, akire azt hittem, hogy a költözéskor látok utoljára, és a szemembe vágja, hogy szeret, jobban, mint egy barátot szokás, ráadásul 4 éves kora óta angyalszárnyai vannak. Aztán - talán a legkevésbé lényeges, mégis az utolsó csepp a pohárban - az újonnan szerzett legjobb barátnőm szemet vetett a szintén újonnan szerzett legjobb barátomra, aki persze belém szerelmes... Túl sok ez így egyszerre.

- Becca... könyörgök, ne sírj! El sem tudod képzelni, mennyire fáj így látni! - kérlelt Steven, hisztérikusan eltorzult arccal.

- Sa-sajnálom. Mo-most biztos a-azt hiszed, egy hi-hisztis liba va-vagyok - szipogtam.

- Dehogy. Menj ki, mosd meg az arcod. Fedezlek, amíg vissza nem érsz.

- Kösz - dobtam oda futólag, a vállam fölött. Kiszaladtam a mosdóba - nem kapcsoltam fel a villanyt -, beálltam a tükör elé és mosni kezdtem az arcom. Jól esett a hideg víz. Mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy vak sötétben vagyok, két hűvös, kemény kéz tekeredett a derekam köré.

- Szia szerelmem! - mosolygott Emmett a nyakamba. Halkat sikkantottam a meglepetéstől, de amint leesett, ki szól hozzám, megnyugodtam.

- Szia Emmett! - fordultam meg vidáman a karjaiban. - Gyönyörű ez a medál. Köszönöm - nyomtam egy puszit hideg, márványszerű arcára.

- Semmiség. Megérdemled.

Kedves olvasóim!

Látom a statisztikákon, hogy páran olvassátok a történetemet, de eddig csak 1 komment érkezett. Örülnék, ha leírnátok, hogy tetszik-e a sztori, mert nem tudok javítani, ha nem tudom, hol a hiba! :D Remélem tetszik!

Szóval bombázzatok kommentekkel! Köszi! :D Jó szórakozást a fejihez!

Blue Moon

5.  fejezet - Álom vagy valóság?

- Tessék? - bújtam ki öleléséből. - Mit mondtál? - leesett az állam. Talán még hallotta is, ahogy földet ért. Lágyan elmosolyodott, és eltűrte a hajam az arcomból.

- Jól hallottad. Már nem tud tőled semmit ellopni. Nincs mit, mert amire azt hitted, ellopta, már rég a tiéd - egy hangos sóhajtást követően leeresztettem, ellazultam. Elkezdtem a mondókámat.

- Ez olyan jól esik nekem, Emmett! El sem tudod képzelni, mennyire. Csak mert én egészen eddig azt hittem, hogy te Vanessát szereted, és ezért annyira mérges vol... - mondtam volna tovább is, de elhallgattatott. Találjátok ki, hogyan. Márvány ajkait az enyéimre tapasztotta, közben vigyorgott. A meglepetéstől fel sem fogtam, mi történik, de egy pillanatig se haboztam. Azonnal visszacsókoltam, két karomat Emmett széles vállára tettem, úgy öleltem át, úgy próbáltam egyre közelebb és közelebb húzni magamhoz. Nem kellett kétszer kérni, a pillanat törtrésze alatt az ölébe vett a zöld pázsiton. De ezután rögtön el is húzta a száját, bár nem messze. Mindössze egy-két centire, én mégis iszonyú távolinak éreztem. Mindketten kapkodtuk a levegőt.

- Álmodom? - kérdeztem félénken. Tényleg nem tudtam eldönteni, ébren vagyok-e, vagy az álmok világában utazom egy kisvasúton.

- Nem - kacagta, majd újra megcsókolt. Ez rövidebb volt, mint az előző, mégis nagyon élveztem. Felállt, de én visszarántottam - nagyon meglepődtem, mikor sikerült visszahúznom magam mellé. Befészkeltem magam az ölébe.

- Mire gondolsz? - kérdezte elgondolkodva.

- Rád - feleltem gépiesen. - Te mire gondolsz?

- Rád - somolygott. Nevettem.

- Mivel érdemeltem ezt ki? - kérdeztem, miközben végigsimítottam szoborszerűen tökéletes arcán.

- Ezt nekem kéne kérdeznem tőled. Az az igazság, hogy én sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok szeretni egy embert. Mindig, minden emberre úgy néztem, mint kívülálló lényre, aki ugyanabban az univerzumban él, mint én. Viszont táplálékként sosem néztem rájuk. Te... felforgattad a világom. Miért csinálod ezt? - szegezte nekem a kérdét.

- Mit? - kérdeztem vissza kissé rémülten.

- Elveszed az eszem. Nem tudok uralkodni magamon. Féltelek. Ezek után jobban, mint eddig. Nem a külvilágtól, attól megvédelek. Magamtól féltelek. Mi lesz, ha elvesztem az önuralmam, miközben a közeledben vagyok?

- Edward is feltette ezeket a kérdéseket Bellának, igaz? - tudakoltam, miközben a szemem forgattam. - Emmett, semmi nem fog történni. Semmi sem történhet. Csak tudod... Nekem könnyebben elvész az önuralmam, mint neked. Ezért előre bocsánatot kérek - vigyorogtam. Ő is elmosolyodott, de ugyanolyan komoly maradt, mint volt. Az erdő körülöttünk szinte eltűnt, csak ő volt előttem. Mintha álmodnék. Ma már másodszorra érzem, hogy túl szép a helyzet ahhoz, hogy igaz legyen, mégis az.

- Szeretlek - suttogta. Elpirultam. A szívemet rabul ejtette a visszafoghatatlan melegség, és megcsókoltam.

- És most? - kérdeztem álmoskásan.

- Neked el kell menned készülődni. Én átszaladok átöltözni. Mire visszaérsz, én is itt leszek - nyomott egy csókot a számra. Egy kívülálló ezek után azt gondolná, valami megengedhetetlen dolog történt az éjjel, de nem. Emmett nálunk aludt - vagyis nézte, ahogy én alszom -, míg Belláék Edwardéknál.

- Nem akarok suliba menni... - motyogtam sírást színlelve. Elkacagta magát, öblös nevetése betöltötte a szobát.

- Én sem. De nem tehetünk túl sokat ellene - vigyorgott. - Pénteken is ellógtuk az órákat. És a nap sem süt...

- Változtass át vámpírrá! - kiáltottam ki a hirtelen támadt ötletem.

- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten. A szemei kerekre nyíltak.

- Változtass át, Emmett!

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta határozottan. - Nem fogom elvenni az életed.

- De... Mi lesz majd, ha történik velem valami? Nem lehetsz ott mindig mellettem! - erőszakoskodtam.

- Becca... hagyd ezt abba. Bella vámpír?

- Nem...

- Akkor te miért akarsz az lenni?

- Szeretlek Emmett! Elkerülhetetlen, hogy meghaljak egyszer, ha nem változtatsz át! Szerintem magad sem tudod, hogy bírnád ki, ha a Rosalie-pótlékod eltűnne... - tudtam, hogy ezzel megbántom, de valahogy meg kellett győznöm.

- Miről beszélsz? Rosalie... ő már a múlt. Te a jelen vagy. Nem vagy Rose pótléka. Te Becca vagy, és én ezt szeretem benned. De térjünk vissza a tárgyhoz... Nem! Nem leszel vámpír! Kivéve ha... várjunk csak... mi lenne, ha... Nem!

- Mi? Emmett, miről beszélsz?

- Talán, ha cserélnénk, mint Edward és Bella.

- Tessék? - nem értettem, mit zagyvál itt össze-vissza.

- Bella vámpír lesz. Méghozzá egy éven belül. Edward a lelkére kötötte, hogy addig semmit ne várjon tőle, amíg hozzá nem megy feleségül. Te is adhatnál nekem valamit cserébe hogy átváltoztatlak...

- Mire gondolsz?

- Még nem tudom. De erről még szó sem lehet. Bizonyítsd be, hogy vámpír akarsz lenni.

- Mégis hogyan? - estem kétségbe.

- Gondolkozz - suttogta, és egy halvány puszit nyomott az arcomra. - Negyed óra múlva itt találkozunk, rendben?

- Oké... - húztam el a szám, de mire észbe kaptam, már nem volt ott. Elgondolkodtam, hogy milyen is lenne vámpírnak lenni, de arra jutottam, hogy előbb ki kell találnom, hogy hogyan bizonyítsam be, alkalmas vagyok rá. Sóhajtottam egyet, és megindultam a szekrényem felé. Kivettem egy sötétkék csőfarmert és egy I love New York-os pólót, és elindultam a fürdőszoba felé.

Felkaptam egy törölközőt és kiraktam a zuhanykabin mellé, mert Bella - megint - nem tette ki. Levetkőztem és beálltam a tus alá. Lezuhanyoztam, a hajam is megmostam. Próbáltam elterelni mindenről a gondolataim, de legfőképp a vámpírságról. Emmett járt a fejemben. Újra és újra lejátszottam a csókunkat magamban, majd a tegnap éjszaka eseményeit is. Kedvetlenül felöltöztem, és letrappoltam a földszintre. Apa az egyik fotelben ült, ha jól hittem, rám várva.

- Jóreggelt, Csipkerózsika - kezdte mézes-mázasan. - Hogyan aludtál?

- Öhm... - dadogtam. - Jól, köszi. És te?

- Én nem annyira. Egész éjjel azon töprengtem, mit nem mondasz el nekem - apa az egyetlen, akinek képtelen vagyok hazudni. Nem amiatt, mert sosem próbáltam, hanem mert megérzi, ha nem az igazat mondom. Ezért is nehéz előtte a titkaimról beszélni, főleg, ha rá is kérdez.

- Ami azt illeti, megismertem egy fiút... Emmett a neve - motyogtam.

- Emmett Cullen? Dr. Cullen fia? - kerekedett ki a szeme - Ez pompás! És, barátok vagytok?

- Igazából szeretem... és ő is szeret engem.

- Hogyne... de a barátod vagy a fiúd? - utálom, mikor kikérdez!

- A fiúm. Legalábbis... azt hiszem.

- Remek! Örülök, hogy boldog vagy - láttam a szemében, hogy tényleg örül. - Menj mostmár, csinálj magadnak reggelit. Nekem mennem kell dolgozni - feltápászkodott, és odamasírozott hozzám. Homlokon csókolt, elköszönt és kilépett az ajtón.

Besétáltam a konyhába, elővettem a tejet és a műzlit, és az asztalra tettem őket egy tálkába. Megfordultam egy kanálért, és majdnem szívinfarktust kaptam. Emmett állt előttem vigyorogva, egy kék nyelű kanállal a kezében.

- Emmett! - kiáltottam, és a nyakába ugrottam.

- Hé - ölelt át kacagva. - 20 perce sincs, hogy elmentem.

- Nem baj - motyogtam széles vállába. - Akkor is hiányoztál. Szeretlek - mondtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam. Nevetett, majd felrakott a pultra, hogy elérjem. Úgy csókoltam meg, mintha ezer éve nem láttam volna. Pár perc múlva elhúzódott. Mindketten kapkodtuk a levegőt.

- Edd meg a reggelid - parancsolt rám, majd leemelt a pultról. - Indulnunk kell, el fogunk késni.

- Csak egy percet kérek! - mondtam, és a táskámhoz szaladtam. Kivettem a telefonom. A kijelző 19 új üzenetet jelzett. - Ó, Chris... Ramona... Nick... Brayen...

- Ők a barátaid?

- Igen. A régi sulimban mi voltunk a "hihetetlen ötös" ... De annak már három hónapja. Nyár után én elköltöztem, ezért ők négyen maradtak - csak akkor vettem észre, hogy a telefon már nincs nálam, mikor befejeztem a mondókám.

- Nick? Ki ez? Mit képzel ez magáról? - emelte egyre feljebb és feljebb a hangját az angyalom, miközben az sms-t olvasta.

- Mit írt? - kérdeztem tátott szájjal.

- Becca! - kezdte olvasni. - Eddig gyáva voltam elmondani, de szeretlek. Nem mint barátot, több vagy nekem annál. Találkozhatnánk valamikor, hogy ezt megbeszéljük? Ölel, Nick. - felhúzta a szemöldökét, és rákattintott a 'válasz' feliratra.

- Mit írsz? - kérdeztem meglepetten. Még nem sikerült feldolgoznom a hallottakat.

- Visszaküldöm oda ahonnan jött. Kedves Nick, vagy hogy is hívjalak... Én nem leszek gyáva odamenni, és beverni egyet, ha nem hagyod békén Beccát! Tudod, már van barátja, és erős a sejtésem, hogy nem akar mégegyet, főleg nem egy ilyen gyáva férget, mint amilyen te vagy. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, szállj le róla!  Szivélyes üdvözletem: Becca barátja.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit dúrva? - tudakoltam.

- Egyáltalán nem. Ha eddig nem merte elmondani, akkor most hagyjon békén. Te már foglalt vagy - mondta határozottan, és megcsókolt.

- Megnézhetem a többit? - kérdeztem bohókásan.

- Ó, bocsi. Tessék - nyomta a kezembe a telefont. - De csak a kocsiban, mert mennünk kell - fogott kézen. Kivezetett a házból, és beültetett egy hatalmas telepjáróba. Mire becsukódott az ajtó, ő már indította is a gázt. Elmosolyodtam, és olvasni kezdtem a többi üzenetet. 19-ből 7-et Nick írt, 4-et Ramona, 5-öt Brayen és 3-mat Chris.

Naggyából arról szóltak az üzenetek, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy hogyan érzem magam.

Idő közben megérkeztünk az iskola elé. Egy másodpercet sem pazaroltam a válaszokra. Sajnálom - gondoltam. - De most más dolgom van. Beballagtunk az iskolába, viszont az első órára el is váltak az útjaink, mert Emmettnek kémiája volt, nekem meg angolom.

Az angol teremben - ha mást nem, arcról - de mindenkit ismertem.

- Becca! - kiáltozott Elison. - Gyere ide, ezt látnod kell! - az ablak mellett állt, és vadul integetett felém. Odamentem hozzá.

- Szia Elison - vigyorogtam. - Na mutatsd! - nem számítottam arra, amit mutatott. Azt hittem, egy verekedés, vagy valami olyan, ami engem cseppet sem érint. De Elison mögött egy túl ismerős arcot láttam, akivel - legalábbis ma reggel - nem akartam találkozni.

- Nick?! - tátottam el a szám, és akaratlanul is a nyakába ugrottam.

- Becca! - emelt fel.

- Mit keresel te itt? - még mindig elkerekedett szemmel bújtam ki az öleléséből.

- Hiányoztál... Azt hiszem, túlságosan is. Ezért ideköltöztem az unokabátyámhoz. Szerintem remek ötlet volt. Így legalább minden nap láthatlak - átkarolta a derekam, és mielőtt ellenkezhettem volna, az ajkait az enyéimre tapasztotta.

- Óóóó - mondták hosszan elhúzva a tátott szájú nézőink. El akartam húzódni, de olyan erősen tartott, hogy esélyem sem lett volna rá. Így hát erősem összeszorítottam a számat, hogy még véletlenül se legyen több egy szájrapuszinál. Egy óvatlan pillanatban azonban ellöktem magamtól.

- Nick, mi a fenét csinálsz?! - üvöltöttem dühtől fortyogva. - Nem kaptad meg az sms-t?!

- De igen, megkaptam. Én mondtam, hogy szeretlek, még akkor is, ha barátod van. Egyszer úgyis elérem, hogy engem válassz... - itt még nem volt vége a dühítő beszédnek, én viszont nem bírtam tovább. Olyan erővel vágtam arcon, hogy hátraesett, és hihetetlen erővel csapódott a mögötte lévő falnak. Az arca vörösen izzott, pár másodpercen belül pedig a szeme is.

- Hát ezt érdemlem?! - kiáltotta, miközben felállt. - 2 éves korod óta ismersz, és semmit nem érzel irántam? Semmi többet, csak barátságot?

- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni - szögeztem le. A tanár, Ms. Cookie vetett véget a további beszélgetésnek.

- Mi folyik itt, Ms. Beller? - szegezte nekem a kérdést idegesen. - Mr. Carlos, foglaljon helyet Ms. Beller mellett - mikor ezt kimondta, megállt bennem az ütő. Nem elég, hogy látnom kell ezt a piócát, még angolon is mellettem ül?!

- Na de... - kezdtem, de leintett, majd megkezdte az órát. Leültem, próbáltam minél távolabb menni Nicktől, de ő minden egyes próbámnal közelebb jött. Állandóan a kezemet kereste, 45 perc alatt 15-ször húztam el tőle a karom.

Szerencsétlennek éreztem magam, amiért a fal mellett ülök, mert miután hárompercenkén leejtettem a könyveim, és mindenki kiment a teremből Nicken és rajtam kívül, szó szerint rám mászott. A falnak szórított, kezeivel megakadályozva, hogy menekülni tudjak, és lassan közeledett felém.

- Nick, elég! - kiáltoztam ficánkolva. - Emmett! - üvöltöttem, amilyen hangosan csak tudtam. Pár másodpercen belül Emmett szakította le rólam a piócát.

- Ne bántsd! - sikítottam. Emmett kérdőn nézett rám, nem értette, miért ne bánthatná.

- Tudtam! - mosolyodott el Nick. - Én tudtam, hogy szeretsz! - az angyalomat nem sok tartotta vissza attól, hogy kihajítsa az ablakon.

- Nem... csak a barátom vagy, és akármennyire voltál tapintatlan, attól még az maradsz. Csak azt sajnálom, hogy pont engem néztél ki. Hmmm... szereted a kórházi kaját? - kérdeztem, teljesen eltérve a tárgytól.

- Őő.. nem - mondta értetlenül.

- Akkor majd megszereted... Emmett, nagy kérés lenne, hogy törd be az orrát? - egy kicsit gonosznak éreztem magam, de megérdemelte.

- Hogyne, szívesen! - a keze Nick felé lendült, de mire odaért, már nem volt ott. Az ablakon állt, a hátán két fehér tollakból álló szárny csüngött. Tágra nyíltak a szemeim, amikor megláttam: a legjobb barátom egy angyal!

- Nick... te angyal vagy... - motyogtam.

- Az vagyok - szétterítette két szárnyát a levegőben, és odaszállt hozzám. Megfogta a kezeim - ezegyszer nem húztam el - és egy puszit nyomott az arcomra. - Nem értem, ez miért nem elég.

- Én... én... - dadogtam. - Sajnálom, de Emmett... - villámgyorsan megcsókolt, majd felkapott a kezeibe, és kirepült velem az ablakon. Úgy éreztem magam, mintha egy mesébe csöppentem volna. Először egy pici városkába költözök, ahol semmi sem történik. Aztán kiderül, hogy mégis, beleszeretek egy vámpírba, a legjobb barátom egy angyal... Mi jöhet még? A plüssmackóm él?!

- Nick! Állj! Elég! Tegyél le! - ficánkoltam.

- Ha le akarsz esni, ficánkolj nyugodtan - mondta komolyan, mire én lenéztem. Vagy egy kilóméternyi távolság volt köztünk és a föld között, a felhők egy karnyújtásnyira voltak tőlünk.

- Hová akarsz vinni? - kérdeztem durcásan, de azért jól megkapaszkodtam a nyakában.

- Egy olyan helyre, ahol nem talál rád.

- Miért kényszerítesz? Mire jó az, ha tudod, hogy nem szeretlek, te mégis kényszerítesz arra, hogy belédszeressek? Nick, előre figyelmeztetlek: nem foglak soha úgy szeretni! Ha fogvatartasz, csak egyre jobban és jobban utállak majd! Erre nem gondoltál? - üvöltöztem.

- Becca... Nem kényszerítelek. Ez egy verseny. És itt is az nyer, aki ügyesebb a másiknál. Mindenkinek megvannak a módszerei... az enyém az, hogy elrabollak - mosolygott.

- És mit gondolsz, én ezt hagyom? Inkább leugrom egy szikla tetejéről, minthogy veled legyek! - a szája legörbült, mélybarna szemeivel az enyémet kereste. A tekintete szomorkás volt, megbántott, elfelejtett.

- Szóval így gondolod... Bocsáss meg nekem, Becca! Én őszintén szeretlek, de nem akarok fájdalmat okozni sem neked, sem a barátodnak - leszállt a következő szikla - inkább hegy - tetejére, és letett. - Ha te nem szeretsz már sehogy sem, semmi értelme harcolnom érted... Ha a barátod sem lehetek már, akkor azt hiszem, itt vége szakd a tündérmesének.

Új cím

Sziasztok! Az egyik barátnőm ajánlására, innentől Blue Moon helyett Angyalok és Démonok lesz a történet címe! Köszi a megértést, kérem a véleményeket! :D